Hitel, 1942 (7. évfolyam, 1-9. szám)
1942 / 7. szám - Benda Kálmán: Bethlen Miklós kancellár
Bethlen Miklós kancellár 397 fogadták el. Nem tudták elviselni, hogy Kolozsvárra és Désre német őrség szálljon és hogy a császáriakkal régi ellenségük, Csáki István is visszatérjen. A tanácsban viharos jelenetek közben tettek hitet függetlenségük mellett, amelyből egy jottányit sem engednek, — s világért sem hitték volna el, hogy ostoba makacsságukkal éppen az ellenkezőt érik el. »Én látván szörnyű tudatlanságukat, elkeseredve mondám, félek én, nem akanmk tisztességes vazallusok lenni, de bizony rabok, jobbágyok leszünk« — emlékezett ezekre a napokra később Bethlen Miklós, — de véleményével magára maradt. Hiába magyarázta, hogy ez az utolsó lehetőség Erdély külön létének megmentésére, hogy legénykedésükkel csak maguk alatt vágják a fát, mert se hatalmuk, se katonájuk nincs, — nem hallgattak rá. Jóslata aztán nagyon hamar igazolódott: 1687-ben Lotharin- giai Károly herceg hadai téli szállásra már Erdélybe húzódtak. Nem kértek rá engedélyt, a fejedelemség pedig nem is gondolhatott rá, hogy megakadályozza: Erdély máról holnapra a császár hatalma alá került. Bezzeg kellett volna mostan a halleri diploma, kedves lett volna Bethlen Miklós tanácsa, — de többé nem volt kivel egyezkedni. A hangulat a fennhéjázó legénykedésből egyszerre fejvesztett, ijedt alázkodássá fajult, a rendeken kétségbeesés lett úrrá. »Jó volna most ha hadunk, jó generálisaink és officéink volnának, — kesergett Bethlen Miklós maga elé idézve a múlt nagy mulasztásait — mindenik hatalmas szomszéd becsüllene most minket, nem fognának bé, mint az ökröt, nem tartanának favágó-tőkének, bizony félek én, maholnap fizetünk mi a nekünk parancsoló idegen hadnak, mint a mi parancsolatinktól függő olyan szolgáknak fizettünk volna. Bizony reánk esik amaz régi mondás; nec pacem ferre, nec bellum gerere scimus.« Pedig Lotharingiai Károly ellen még nem lehetett panaszuk, a fejedelemség belső életével nem sokat törődött. Utána azonban újabb és újabb generálisok jöttek, kiskirálynak képzelték magukat s Erdéllyel meghódított tartományként bántak. 1688-ban az eperjesi vérengzéseiről közismert Caraffa generális érkezett meg császári biztosként. A korrupt közállapotok, csúszó-mászó főurak és áskálódó klikkek hamarosan elétárták a fejedelemség »nincstelenségét és hogy Erdély nem diplomára, nem fejedelem, tanács és ország nevekre, hanem járomra méltó és alkalmatos.« Egybehivatta az országgyűlést és kimondotta: »Erdély visszatér Magyarországhoz, melytől az irigy sors és némelyek gonoszsága egykor elszakította.« Ettől kezdve a tragédia gyorsan haladt előre. 1690-ben meghalt Apafi Mihály, s a török megpróbálta maga mellé állítani a fejedelemséget. Alig néhány hét múlva Tököli Imre török segítséggel betört az országba. Zernyestnél leverte az egyesült erdélyi és császári sereget, — a csatában az öreg Teleki Mihály is ottmaradt. A zsoldoshadak pusztulásán elkeseredett ország szabadítóként fogadta; az országgyűlés törvényt hozott, hogy »az német nemzetet és annak birodalmát ejuráljuk in perpetuum, sub anathemate« — politikai tehetetlenségükben azt hitték, ezzel mindent meg is oldottak. De Tököli néhány hét alatt kiszorult Erdélyből Badeni Lajos hadai
