A Magyar Hidrológiai Társaság XXXIV. Országos Vándorgyűlése (Debrecen, 2016. július 6-8.)
1. szekció. VÍZGYŰJTŐGAZDÁLKODÁS - 11. Dr. Oroszi Viktor György - Jenei Gábor (Külgazdasági és Külügyminisztérium): A Duna Régió Stratégia beágyazása a Duna Transznacionális Program, határon átnyúló együttműködések és a hazai operatív programok kereteibe
Dr. Oroszi Viktor György - Jenei Gábor A Duna Régió Stratégia beágyazása a Duna Transznacionális Program, határon átnyúló együttműködések és a hazai operatív programok kereteibe 1. Bevezetés A 2011-es magyar EU elnökség jelentős eredménye volt a Duna Régió Stratégia (DRS) jóváhagyása, mely a második makro-regionális stratégia az Unió történetében, a Balti Stratégia 2009. évi elfogadását követően. Az Adriai- és Jón-tengeri (2014), valamint az Alpok Stratégia 2015. évi megalapítása után bővült az Unió makroregionális stratégiáinak száma a jelenlegi négyre. Ez az új fejlesztési keretrendszer lehetőséget kínál a határon átnyúló, regionális kihívások hatékonyabb kezelésére. A makroregionális stratégiák létjogosultságának elvét több dolog képezi: a térségi azonosságtudat, a közös stratégiai tervezés igénye és a rendelkezésre álló erőforrások koordinációja, egységesítése. Az EU kiinduló meghatározása kiemeli, hogy a makroregionális stratégia azonos földrajzi régióban található tagállamokra és harmadik országokra is vonatkozó integrált keretrendszer, ami a közös kihívásokra fókuszál, miközben kiaknázza a társadalmi, gazdasági és területi kohézióért folytatott együttműködés előnyeit. Az elképzelés magában foglalja az integráció, koordináció, együttműködés, több szintű kormányzás és a partnerség elvét (2013.6.27 COM2013 468). Mindez alátámasztja az Unió „három nem”-mel jelzett elképzelését, azaz a DRS megvalósításához a résztvevők nem hoznak létre sem új intézményeket, sem új jogszabályokat és új uniós forrásokat sem rendelnek hozzájuk. Az integráció kapcsán ugyanis az EU azt fogalmazta meg, hogy a célkitűzéseket be kell ágyazni a meglévő (uniós, regionális, nemzeti, helyi, előcsatlakozási szintű) szakpolitikai keretekbe (uniós, ország specifikus, területi együttműködési, ágazati), programokba és pénzügyi eszközökbe, a többszintű kormányzás elvének betartásától pedig a különböző szinten álló szereplők együttműködésének javítását várják, újabb döntéshozatali szintek létrehozása nélkül. Ennek megvalósítása egyes vélemények szerint lazult a Stratégia 2009-es megfogalmazása óta (Koller 2012), tényleges kivitelezése pedig egyfajta hálózatos együttműködést kell, hogy feltételezzen (Hardi 2012). Koller (2012) az új uniós források kapcsán a koncepció lazulására példaként hozza fel az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA), a Kohéziós Alap, valamint az Európai Szociális Alap által biztosított források egy részét, LIFE+ programot, az előcsatlakozási (pl. IPA, ENI) és más speciális pénzügyi eszközöket. Ilyen értelemben azonban nem beszélhetünk egyértelműen új források generálásáról, csupán a DRS-nek már meglévő támogatási formákba, a különböző EU-s alapokba való beillesztéséről, vagy az egyes transznacionális források (pl. INTERREG SEE) átformálásáról, ahogy azt a COM(2014) 284. számú Bizottsági jelentés is rögzíti. Ez a beillesztési folyamat az, ami a jelen publikációnak fő témáját képezi. Az elmúlt időszakban erősödik az Európai Bizottság felől a nyomás az egyes operatív programok Irányító Hatóságainak irányába, egyrészt a DRS akciótervéhez való illeszkedés, másrészt a beruházási elemek zöldítése kapcsán. Előbbi alapját egyrészt az EU alapok általános végrehajtási rendeletében (1303/2013 EK) valamint az Európai Regionális Fejlesztési Alap által az európai területi együttműködési célkitűzésnek nyújtott támogatásra vonatkozó egyedi rendeletben (1299/2013 EK) megfogalmazott azon rendelkezések képezi, melyek szerint a támogatási
