A Magyar Hidrológiai Társaság XXIX. Országos Vándorgyűlése (Eger, 2011. július 6-8.)

13. szekció: A magyar vízgazdálkodás története - Horváth István (Duna Múzeum): Erre beszéljen Kajlinger uram! – A főváros vízellátása a századfordulón

Buda lakosságának. 1882-től a budaújlaki vízmű megépítésével sikerült is megoldani az ivóvízgondokat, sőt, szükség esetén még Pestre is tudtak juttatni vizet.

4 E vízmű teljesen Wein elgondolásai alapján épült, természetes szűrésre alapozták, úgynevezett galériákat, azaz vízszintes gyűjtőcsöveket fektettek a part kavicsrétegébe, az így nyert vizet aztán gőzgépek által hajtott szivattyúk juttatták el a város különböző pontjain épített medencékbe. Ezzel az 1880-as évekre megoldódott a budai lakosok vízellátása, a pesti oldalon lakók viszont továbbra sem jutottak egészséges ivóvízhez. Budapest a századfordulóra igazi világvárossá fejlődött, lakosainak száma meghaladta a 700.000-et, túlnyomó többségük a pesti oldalon lakott. Pesten évszázadok óta nem volt vízvezetékrendszer, szinte mindenkinek saját ásott kútja volt, innen nyerték a szükséges ivóvizet. E kutak vize azonban számos betegség forrása volt, a csatornázottság hiánya és az ekkor még kiterjedt állattartás egészségügyi és higiéniai szempontból halaszthatatlanná tette a vízellátás megoldását a budai oldalhoz hasonlóan. A pesti lakosok a nem ivóvíznek használt vizet a Dunából szerezték be, pontosabban vásárolták az ún. dunavizesektől, azaz vízárusoktól. Munkájukat így mutatja be a Vasárnap Újság: „A vízhordó sokkal rokonszenvesebb, eredetibb alak amannál [ti. a kintornásnál], mely minden városkában otthonos, míg a vízhordó csak Pesten virágzik, mert Európa többi fővárosában a vízvezetés fölöslegessé tevé az emberséges munkásokat. […] A dunavizes már kora hajnalban kezdi nehéz napi munkáját. Rendesen feleséget s egy segédet tart, ki előre megy s a rendeléseket átveszi, hogy az utána döczögő járműből kevés vártatással szállítsa át a vizes portékát. Míg a két férfiú a puttonyokat rendeltetésök helyére viszi, az asszony az alatt a taligát őrzi. A puttony ára az emelet magasságával vagy a Dunához való távolsággal áll arányban.”

5 Az írás egyfelől rávilágít a főváros ebbéli elmaradottságára európai viszonylatban, másfelől gyanítani lehet, hogy ők voltak talán az egyetlenek, akiknek nem állt érdekükben a vízvezeték kiépítése. Az előbbiekből következik, hogy mind egészségügyi, mind kényelmi szempontból egyre sürgetőbbé vált a pesti oldal vízellátásának megoldása. Ezt az időről-időre visszatérő járványok is siettették, különösen a kolera és a tífusz gyakori felbukkanása. Nem véletlen, hogy az ideiglenes pesti vízmű építését 1868-tól rohamtempóban végezték, nagy lökést adott a döntésnek az 1866. évi sok áldozatot követelő kolerajárvány. E pesti vízmű azonban üzembe helyezését követően nem sokkal már elégtelennek bizonyult, pedig az eredetileg William Lindley által tervezett vízművet Wein János többször is bővítette, teljesítményét növelte. Rendszeresen kénytelen voltak szűretlen vizet is a hálózatba engedni, a város egy részét így szűrt és szűretlen víz keverékével látták el, a külső városrészeknek pedig teljesen szűretlen Duna-víz jutott.

6                                                 

4 Nagy1968, 40. 5 Vasárnapi Újság 1865. január 29., 53. 6 A pesti vízfogyasztás megugrását jól mutatja, hogy míg 1874-ben „csupán” 8844 m³ volt a napi vízfogyasztás, addig 1887-ben már 57019 m³. Wein János javasolta a vízórák bevezetését is, hogy így csökkentsék a víz pazarlását, de ez a korabeli számítások szerint rendkívül sokba került volna, így a lakosság továbbra is átalánydíjat fizetett az ivóvízért. Egyedül az ipari fogyasztók körében terjedt el a vízmérő berendezések használata. - Vasárnapi Újság 1889. május 26. 338. 2