A Magyar Hidrológiai Társaság XXIX. Országos Vándorgyűlése (Eger, 2011. július 6-8.)

13. szekció: A magyar vízgazdálkodás története - Horváth István (Duna Múzeum): Erre beszéljen Kajlinger uram! – A főváros vízellátása a századfordulón

kiépítését, mert „a második vízvezeték közönséges Duna-vizét a Duna ingyen annyi vízzel látja el, amennyire csak szüksége van a lakosságnak és a hatóságnak. Lesz víz bőven és nem fogjuk hallani azt a képtelen elméletet a víz pocsékolásáról. Hiszen a vízfogyasztás ellen panaszkodni egy hatóságnak tulajdonképpen nem is szabad, mert a vízfogyasztás annyi, mint: egészség – és felesleges tisztaság, felesleges egészség sehol sincs”.

14 Kajlinger azonban a kiépítés költségeit is figyelembe véve inkább azon volt, hogy minden háztartásba természetesen szűrt, tiszta ivóvizet juttasson, ahhoz viszont, hogy ez elegendő is legyen a Főváros egész lakossága számára, a víz pazarlását kellett megszüntetni. Már Wein is felvetette a fogyasztásmérők alkalmazását, ezt Kajlinger még erőteljesebben és következetesebben szorgalmazta, annak ellenére, hogy – mint olvashattuk – igen erős ellenállásra számíthatott sokak részéről. 1902-ben megjelent tanulmányában adatokkal is igyekezett alátámasztani a fogyasztásmérők alkalmazásának pozitív hatásait. Európai nagyvárosok vízfogyasztási adatait vetette össze a fővárosi fogyasztási adatokkal, kimutatta, hogy egyfelől Budapest lakossága kimagaslóan sok ivóvizet fogyaszt, másfelől az összehasonlításba bevont – kevesebb vízzel is beérő – európai városok lakosainak egészségi állapota és halálozási mutatói semmivel sem rosszabbak, mint a budapestieké. Írásában fel is sorolja az általa tapasztalt leggyakoribb vízpazarlási eseteket: „A gondatlanságból nyitva felejtett csap, a tartányok úszóinak felkötése, ital- és dinnyehűtés a kagylóban és a fürdőkádban; az udvaron összelapátolt hónak vízvezetéki vízzel való olvasztása, lakáshűtés a zuhanynyal vagy egyedül a fürdőszobának a lehűtése ugyanily módon, kellemes nappali alvás biztosítása végett, midőn itt kényelmes karszéket helyeznek el. Mint egészen különleges esetet említem, hogy már az ágy szalmáját is találták a csap alatt, poloskák lemosása céljából”.

15 A vízhiány megszüntetését a káposztásmegyeri vízmű bővítésétől várták, erről 1898-ban döntés is született, majd a következő esztendőben meg is kezdődtek az építkezések. Ekkor hozták létre a II. átemelőtelepet, Dunakeszinél és a Szentendrei-szigeten további kutakat létesítettek.

16 Ezzel 1904-re a káposztásmegyeri vízmű teljesítőképessége napi 180.000 m³ -re nőtt.

17 Eközben a lakosság zökkenőmentes ellátása érdekében a meglévő kőbányai medencék mellé szivattyútelepet és víztornyot építettek, majd a Gellérthegyen is létesítettek egy nagy tározót. Ezekkel a beruházásokkal a 20. század első éveire Budapesten egy komplett vízhálózat jött létre, melynek három vízmű képezte az alapját: 1. A régi ideiglenes vízmű vízszintes szűrőcsővel ellátva 2. A budaújlaki vízmű még Wein által létesített szintén vízszintes gyűjtőcsövével és az 1890-es években Kajlinger tervei alapján létesített aknakutakkal 3. A káposztásmegyeri vízmű aknakutakkal és a hozzá tartozó két átemelőteleppel, valamint szivattyúteleppel. Korabeli mérések szerint mind a három vízmű kiváló minőségű vizet szolgáltatott, egyik összetevője sem érte el az akkor elfogadott egészségügyi határértéket, az akkoriban források által táplált bécsi vezetékes vízzel összehasonlítva is megállta a helyét.

18 A vízhálózat meghatározó elemei voltak a város különböző pontjain kiépített tározók, melyek a hálózati nyomásviszonyokat és az egyenletes vízellátást voltak hivatottak biztosítani. A pesti oldal ellátásához a következő tározók tartoztak: istvánmezei víztorony, kőbányai vízmedence, kőbányai toronymedence és a gellérthegyi víztározó, melyből szükség esetén a budai oldalra is tudtak vizet juttatni. A budai oldalon a változatosabb terepviszonyok miatt több kisebb tározó építésére volt szükség, ezek voltak: alsó józsefhegyi, krisztinavárosi, ún. szervita kunyhó melletti (Istenhegyi út),                                                 

14 Oláh 1898. 9. Ezekben az években valóban előfordult az az abszurd helyzet, hogy a belső kerületekben tiszta ivóvízzel locsolták az utcákat, mosták a bérkocsikat, míg a külső városrészekbe nem jutott ivásra alkalmas víz, ugyanis nagyobb vízigény esetén nem csak ivóvizet engedtek a hálózatba, hanem a Duna vizével pótolták a hiányzó mennyiséget. Ez a rosszabb minőségű víz jutott a külső részeibe a városnak. 15 Kajlinger 1902, 40. 16 Érdemes megjegyezni, hogy 1900-ban a főváros épületei közül már 12051 rendelkezett vezetékes vízzel. In. Kajlinger 1902, 33. 17 Nagy 1968, 52. 18 Feyér 1911, 37 6