A Magyar Hidrológiai Társaság XIII. Országos Vándorgyűlése II. kötet (Baja, 1995. július 4-6.)
3. szekció: Folyóink mellékágainak, holtágainak és hullámtereinek hidrológiai, biológiai, ökológiai és vízgazdálkodási kérdései - GUTI GÁBOR: A halállomány rekonstrukciója szigetközi hullámtéren a bősi vízlépcső üzembe helyezését követően
1. HALÁLLOMÁNY A Szigetköz sajátos vízrendszere különösen fontos szerepet játszott a közép-dunai halállomány utánpótlásában. Az ívási időszakban számos folyami halfaj ösztönösen az áramló víz ellen vándorol, olykor 100-200 km-es utat is megtéve, amíg megfelelő ívóhelyet talál. A folyó alpesi jellegű vízjárásának megfelelően a nyári áradások idején a szigetközi ártér jelentós részét víz bontotta, ahová a halak kiúszhattak. A lassú áramlású, kiterjedt mellékágrendszerek évezredeken keresztül a közép-dunai halállomány ideális ívó- és ivadéknevelő élőhelyként funkcionáltak. Az árterületet tagoló víztestek geomorfológiai karakterének megfelelően a halállományuk fajösszetétele is jellemzően elkülönül. Az állandóan átfolyó, ún. eupotamikus víztereket áramláskedvelő, rheofil fajok jellemzik, mint mint például a kecsege, márna . selymes durbincs, botos kölönte. Az időszakosan átfolyó, ún. parapotamon típusú mellékágak halállományát a rheofil elemek mellett, az áramlást nem igénylő, szemirheofil fajok határozzák meg mint a bodorka. domolykó, fenékjáró küllő, harcsa, süllő, sügér. Az időszakosan lefűződő, ún. plesiopotamikus holtágak halállományában jellegzetesek a szemirheofil és az áramlást kerülő, limnofil fajok. A teljesen lefűződött és izolált ún. paleopolamon jellegű holtágakat elsősorban limnofil halfajok populációi népesítik be. Az eredeti halfaunában olyan ún. anadrom fajok is jelen vultak, amelyek a Fekete-tengerből vándoroltak fel, mint a tokfélék, vagy a garda. Ugyanakkor viszonylag gyakran bukkantak fel a térségben olyan halfajok, amelyek a Duna felsőbb szakaszáról sodródnak le, de önfenntartó állományuk nem népesítette be a Szigetköz vizeit. Ilyen faj például a sebes pisztráng, vagy a galóca. 2. ANTROPOGÉN TÉNYEZŐK A szigetközi halállomány struktúráját befolyásoló antropogén tényezőket célszerű két nagy csoportba osztani: az egyik csoport a bősi vízlépcső üzemeltetésétől független tényezők összesége, amelyek többnyire általánosak a Duna magyarországi szakaszán; a másik csoportba pedig a vízlépcsővel összefüggő, elsősorban a kisalföldi Duna-szakaszra korlátozódó tényezők tartoznak. Az 1880-as és 1920-as évek között a Duna mentén végzett nagyszabású folyószabályozási munkálatok általános következménye volt a halállomány élettereinek szűkülése. A XX. század második felére a megváltozott élőhelyi feltételekhez igazodva a halállomány stabilizálódott. A szabályozások későbbi következményeként a mellékágak fokozatosan feliszapolódtak, míg az erősödő medererózió miatt a folyó főága egyre mélyebre vágódott, 554
