Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

3. szám - Nagy István: Az Alföld vízgondjainak kezelése: A Tisza folyó

NAG^^^^^AlföktWízgoni^ 17 szakadások és a műszaki beavatkozások hatásával korrigált értéke közötti kívánatos különbséget 1852-től 1934-ig 70 cm-ről fokozatosan 100-150 cm-re emelték, és mellé rendelték a minimális töltésszelvény méretet. Ez az érték a Tiszán 1956-ban átlagosan 100-120 cm között volt, de 70 cmt szinte mindenütt elérte. Ma átlagosan 40 cm-nél kevesebb és több száz kilométeren kevesebb, mint 20 cm! A Tiszán az elmúlt száz évben a töltéskorona és a legnagyobb vízszint közötti különbség még soha nem volt ilyen alacsony értékű, mint napjainkban. Hazánkban az 1960-as évekig nagy gondot fordítottak a nagyvízi meder (hullámtér) állapotára, az árvizek szabad levonulásának biztosítására. 1960-tól elkezdődött a hullámterekben a fásítás, a nyári gátak, ill. az üdülők építése, a korábbi szántóföldi és legelő gazdálkodás felhagyása. Mindezek jelentősen hozzájárultak az árvízszintek gyors emelkedéséhez és a hordalék fokozott kiülepedéséhez. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a kialakult viszonyok miatt, hazánk lemondott a nagyvízi meder vízvezető képességének fenntartásáról, csak a töltések előírás szerinti kiépítésére helyezte a hangsúlyt. A kisebb folyók esetében árvízi vésztározók építésére is sor került. Egyes szakemberek azt hangoztatták, hogy nem érdemes a hullámtérrel foglalkozni, hiszen ott az árvízi hozamnak csak 20 %-a folyik le. A szakvezetés és a szaktudomány nem foglalkozott súlyának megfelelően az árvizek gyakoriságát, vízhozamát, magasságát és tartósságát befolyásoló okokkal és annak várható változásaival és következményeivel. A hazai vízgyűjtőn - különös tekintettel a nagyvízi mederben lezajló - az árvízszinteket befolyásoló természetes, valamint gazdálkodással összefüggő folyamatok, ill. az egyéb, emberi beavatkozások következtében jelentős árvízszint emelkedés állt és állhat elő. Az árvízi meder levezető képességének romlása a Közép-Tiszán 19702010 között elérte az évenkénti 3 cm-es értéket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha az 1970-es árhullám megismétlődne, akkor ma 120 cm-rel magasabb vízszinttel folyna le, mint 1970-ben, ha a 2000. évi árvíz ma megismétlődne, azt nem lehetne töltések között tartani, - a megépült tiszaroffi árvízi tározó ellenére sem. (Hasonló lenne a helyzet Tiszabecs térségében a 2001. évi árhullám megismétlődése esetén). A külföldi vízgyűjtőkön előállott változások is kedvezőtlenek számunkra. Nem foglalkozunk súlyának megfelelően a külföldi tározók szerepével, üzemeltetésével; a napi adatforgalomról nincs információnk. Kárpátalján végrehajtott töltésemelések, a Tisza és a Batár folyó találkozásánál létesített árvízi tározó, továbbá a szerb határ alatt a Tiszán kialakított szűkület új, az árvízi biztonságunk szempontjából lényegesen rosszabb feltételeket eredményezett, amelynek hatásaival egyáltalán nem foglalkozunk. A 2006. évi Tisza-völgyi árvíz során nem értékeltük a külföldi tározók üzemeltetését. Egy-egy terület árvízvédelmi biztonságát a védelmi mü leggyengébb pontjának állapota határozza meg. Az utóbbi két évtizedben a természetes öregedés, a felújítások csökkentett üteme, és az árvízszintek emelkedése és tartóságuk növekedése miatti fokozott terhelés következtében megszaporodtak a felújításra, vagy cserére szoruló töltésbe épített műtárgyak és töltéskeresztezések. Nem foglalkozunk a földtöltések zsugorodásával. Az állagromlás eredményeként e helyeken a védelmi biztonság lecsökkent, ami miatt újra kell értékelni az érintett szakaszok árvízvédelmi helyzetét. A fentiek alapján állítható, hogy az utóbbi száz évben a Tisza mentén az árvízvédelmi biztonság soha sem volt ilyen alacsony szintű, mint napjainkban. A mai helyzet sok tekintetben hasonlít az 1870-es évtizedre, ami Szeged katasztrófájával fejeződött be, és folytatódott a nyolcvanas évek sorozatos tiszai gátszakadásaival! A 2003-ban elfogadott árvíz-védekezési program (VTT I. üteme) a legkritikusabb tiszai szakaszok helyzetét hivatott javítani, előírva egy következő program kidolgozását. Sajnos, új koncepció és az árvízi biztonságot hosszú távra biztosító program a mai napig nem került kidolgozásra. Készült több dokumentáció, amely a koncepció nevet viseli, azonban egyik sem ismerteti a jelenlegi és a jövőben várható árvízi biztonságot. Nem utal arra, hogy a javasolt fejlesztési összeg felhasználása révén milyen árvízvédelmi biztonság érhető el! Miért emelkednek az árvízszintek, milyen okok, milyen mértékben játszanak ebben szerepet? A Tisza árvizeinek emelkedését előidéző okokat és azoknak az árvízszint emelkedésében játszott szerepét csak akkor ismerhetjük meg, ha részletesen elemezzük az elmúlt két évszázadban a Tisza vízgyűjtőjén, valamint árvízi medrében - ezen belül a középvízi mederben - végbement változásokat és számszerűsítjük ezek hatását az árhullámok levonulására. Az általam eddig elvégzett, illetve irányított vizsgálatok, elemzések, valamint a szakirodalomban ismertetett adatok alapján, megállapítható hogy, a hazai Tisza szakaszon az árhullámok levonulását, az árvízszintek alakulását legnagyobb mértékben az árvízi meder nagysága (árvízvédelmi töltések távolsága) és területének hasznosítása, valamint a hordalék lerakódás befolyásolta. Az alább ismertetésre kerülő - a tiszai töltések elhelyezésével és a közöttük lévő területek hasznosításával kapcsolatos történeti áttekintés - jól érzékelteti az árvízszinteket befolyásoló okok változását és segíti a jövőben feladatok meghatározását. Árvízvédelmi töltések távolságának, nyomvonalának alakulása: Az 1770-es évektől kezdve, majd különösen az 1840-es években - az egész Tiszára kiteij edő szabályozás tervezésének és megvalósításának kezdetekor - a szakemberek, a földbirtokosok, valamint a települések között folyamatos volt a vita a töltések vonalazásával, és a két parton megépítendő töltések távolságával kapcsolatosan. A vitában többnyire a földbirtokosok - „üzemgazdasági"- érdeke érvényesült, aminek eredménye az igen kusza nyomvonal lett. A földbirtokosok többnyire a Tiszához minél közelebb kívánták a töltéseket elhelyezni, minél nagyobb területet mentesíteni az árvizektől. Az 1847-ig kialakult helyzetet Molnár J. ungvári mérnök a következőképpen jellemezte: „A meglévő töltések hiányosak és túl közel vannak a partokhoz.". A Tisza szabályozás terveinek elkészítésére Vásárhelyi Pált kérték fel, aki tervében 569 m-t javasolt legkisebb töltés távolságnak (maximumnak 1896 m-t) és a töltések minél közelebb helyezésével meg akarta akadályozni a Tisza medrének emelkedését. Ki akarta használni a part közeli magasabb terepszinteket az alacsonyabb és olcsóbb töltések építésének reményében. A szükséges emésztőképességet a nagy számú átmetszés megvalósításával, az esés növelésével kívánta elérni. A terv bírálatára felkért és Európában elismert olasz szakember, Paleocapa 760 m minimális távolságot határozott meg, első ütemben lényegesen kevesebb átmetszést javasolt. Szükségesnek tartotta, hogy a Tisza szabadon baran-