Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

2. szám - Juhász József: A tájfejlődés és a folyók

67 A táj fejlődés és a folyók Juhász József 1148. Budapest, Felsőbüki Nagy Pál u. 4. Kivonat: „Tartsuk és ápoljuk a természet múltbeli értékeit megfelelően gondozva, de az ne akadályozza a folyók, tavak fejlesztését. A táj fejlesztését, s benne a felszíni víz alakítását, az ember igényeinek oldaláról kell vizsgálni, és a táj természeti részét az ember igényeihez kell igazítani, szem előtt tartva, hogy a természeten csak annyit változtassunk, amennyit az ember növekvő igényei megkívánnak". Kulcsszavak: természetvédelem, folyüszabélyozás. A víz és valamely táj fejlődése között szoros az összefüggés amióta csak ember él a Földön. Az ember a racionális érdekeinek legjobban megfelelő módon élt együtt a természettel, s ezen belül a vízzel is. Eleinte mindenben alkalmazkodott hozzá, de amikor már képes volt rá, saját érdekeinek megfelelően igyekezett a táj-, s ezen belül a víz használatát alakítani. Ez az igyekezete az ókortól napjainkig megtalálható. Erre mutatnak például a Krisztus előttről az öntözővíz szállítására épített anatóliai alagutak, vagy Egyiptomban az öntözésre készített vízemelő berendezések, az ókori vízművek, szennyvízelvezető művek. A vízellátáson, öntözésen kívül az ember már az ókorban is használta a tengereket, folyókat, tavakat közlekedésre, áruszállításra. Mióta ember él a Földön fogyasztja a vizekből szerezhető táplálékot. A táplálékszerzés, az öntözés, a hajózás, későbben a szennyvíz elhelyezés érdekében végzett munkájával hatott az adott táj alakulására. Egyszer fejlesztette, egyszer rontotta azt. Ennek az az oka, hogy mindenkor a pillanatnyi érdekeinek legjobban megfelelő módon használta a tájat, nem gondolva utódaikra, az évszázadokkal utánuk jövő nemzedékekre. Az addig jelentkező táj rombolásokat látva, 1981-ben Lester R. Brown foglalkozott könyvében elsőként a fenntartható fejlődés gondolatával, melyben összekapcsolta a népesség fejlődését a természeti erőforrások hasznosításával, és mindezt úgy kívánta megoldani, hogy a lehető legkisebb legyen a természeti környezet mennyiségi és minőségi romlása, annak érdekében, hogy a jövő nemzedékek számára a mainál értékesebb tájakat adhassunk örökül. Ez vonatkozik a víz és a táj kapcsolatára is. Akkor hagyunk unokáinkra a mainál értékesebb tájat, ha azt a felesleges károkozást elkerülve, alakítjuk folyamatosan, az emberiség növekvő igényei szerint. Az emberiség létszámának hatalmas növekedését, élelmiszer és civilizációs feltételeinek fejlődését látva, tudomásul kell vennünk, hogy a Föld benépesedése a „vad" környezet folyamatos csökkenésével jár. A haszonállatok, haszonnövények termelési igényének növekedése a föld természetes termőképességének mesterséges növelése, a városok, ipartelepek, a közlekedés számára szükséges területek jelentős növekedése fokozatosan kiszorítják az érintetlen tájakat. A több évezredes emberi tevékenység hatására a táj arculata, a természetes élővilág és életfeltételei jelentős mértékben változtak. A természetes és természet-közeli élőhelyek kiterjedése a Földön a töredékére csökkent. Az érintetlen tájak növény és állatvilága az ember által gondozott rezervátumokba szorul vissza, ahol nincs fejlesztés, hanem csak „állagmegóvás" folyik. Láng István szerint: A növekvő gazdaság szükségessé fogja tenni a technológiai alkalmazások bővítését a természetvédelem szolgálatára, a biodiverzitás érdekében. Nagyobb arányban kell és fogunk a mérnöki tudásra szorulni. A technika fejlődésével, a világon mindenütt, magától érthető lett a növekvő emberlétszám élelemmel való ellátása érdekében a korábbi mocsaras, gyakran elöntött, maláriát terjesztő területek bevonása a termelésbe, a fejlődő települések és a közlekedési hálózat biztonságos szárazon tartása. Ezért, ha a technika színvonala lehetségessé tette, és volt rá elég pénz, az egész világon szabályozták a vízfolyásokat. Az Alföld a honfoglalás után is, éppen a folyók szeszélyes viselkedése miatt csak gyéren települt be. A gyér lakosság idején az Alföld igazi vadvíz-ország volt. A hazai vízfolyások félig beágyazott medrűek, ezért a nagy vizei a part-élen túlemelkednek, és a környező területeket (az árteret) elöntik. A Tisza szabályozása előtt a folyó és mellékfolyói árterülete, az áradások táplálta láp, mocsár és rétvilág összefüggő vízi élőhely-rendszert alkotott, igen gazdag flórával és faunával. Az árterületeken élő kis-létszámú lakosság alkalmazkodott a folyó szeszélyeihez, és kihasználta a táj adottságait. Számára a folyó és árterülete megélhetést nyújtott: halásztak, vadásztak, pákásztak, csikásztak, rákásztak, teknőst fogtak, tojást szedtek, gyógynövényeket gyűjtöttek, gombásztak, méhészkedtek, a telepitett ártéri gyümölcsösök gyümölcseit szedték, nádat és gyékényt arattak. Végül külterjes, rideg-tartású állattenyésztéssel is foglalkoztak. Az ártéri gazdálkodás sajátos formája volt a fokgazdálkodás. A fokok segítségével kötötték össze az élővízzel a holtágakat, a természetes mélyedéseket, a magasabb vízállásoknál elárasztható medencéket és a tavakat. így már a középkorban kialakultak a természetes „halastavak" a Duna és a Tisza mentén. A ritkán lakott vadvíz-ország nagyon egyszerű, de virágzó állapotát a 150 éves török megszállás tette tönkre. A török megszállás alatt igen meggyérült az Alföld addig is kisszámú lakossága. A török megszállás után tömeges betelepítésre volt szükség a kívánt munkaerő létszám biztosítására. A betelepítések eleinte alkalmazkodtak az Alföld vízi-viszonyaihoz. így az ősi foglakozások megmaradt művelői egészen a XVIII. század közepéig űzhették mesterségüket. A XVIII. század igen fontos változása volt a Kárpát-medencében a népesség megháromszorozódása. A XVIII. századig az ország általában 3-4 millió között mozgó népessége nyolcvan év alatt 9,7 millióra növekedett, főleg betelepítések következtében. Ekkor már a robbanásszerűen szaporodó lakosság és növekvő igényei miatt újabb és újabb területeket vontak be a müvelésbe. Ezért az 1700-as években mezőgazdasági területek növelése és a települések védelme érdekében több helyen is gátépítésbe és lecsapolásba kezdtek a Duna mentén is, a Tisza völgyben is. Először 1784-ben Szinyei-Merse József vetette fel a Tisza egységes szabályozásának kérdését. 1816-ban a Körösök völgyében pusztító árvizek hatására kezdtek bele az átfogó szabályozási munka elő lépésébe a vízrajzi felmérésekbe és a folyók térképezésébe. A folyók szabályozása és a lecsapolási munkák célja, újabb szántóföldi területek nyerése, a megnyert mezőgazdasági területek és a települések árvíz elleni biztonsága, valamint alkalmas hajózási lehetőséget teremtve a kereskedelmi szállítások megoldására. Az Alföld legmélyebb vonalán a Hortobágy-Berettyó folyik. Ezért minden nagy tiszai árvíz a mederből kilépve egészen a Berettyón túl elöntheti az Alföldet. Ilyen volt az 1830 tavaszán pusztító árvíz, ami 8000 km

2 területet öntött el, és tartott két hónapon át vízben. De a XX. században a tiszai gátakat több helyen átszakító 194l-es árvíz is hasonló elöntéseket okozott. A kialakult elöntés szélessége 70 km volt, túlnyúlva a Hortobágy-Berettyó keleti partján. 1820-ban Érmelléken járva Széchenyi István naplójában feljegyzi, hogy döbbenetes volt az őszi áradás után jégbe-fagyott falvak látványa a december végi napsütésben. Az 1830-as árvíz hatására indította meg Széchenyi István a tiszai árvédelem egységes megoldásának tervezését, majd 1846-ban a megvalósítását. Elhatározásában megerősítette az 1838-as pesti árvíz, amit közepes vízhozamnál a szabályozatlan mederben Csepelnél keletkezett jégtorlasz (jégdugó) duzzasztása okozott órák alatt.