Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)
6. szám - LI: Hidrobiológus Napok: „Új módszerek és eljárások a hidrobiológiában” Tihany, 2009. szeptember 30–október 2.
36 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2010. 90. ÉVF. 6.. SZ. vadéktelepítésekkel magyarázták (Tóth 1979, Pintér 1991, Hensel és Holcik 1997). A kecsege rendszeres telepítése az 1970-es évek második felében kezdődött Magyarországon, miután kidolgozták mesterséges szaporításának nagyüzemi eljárását. A telepítési program azonban nem volt szisztematikus és a dokumentációja is hiányos. A Dunába kihelyezett kecsegeivadék mennyisége az 1988. és 2002 közötti időszakban: 80.000 ind. 1988-ban, 3.000 ind. 1991-ben, 5.000 ind. 1992-ben, 20.000-20.000 ind. 1996-ban, 1999-ben és 2000-ben valamint 60.000 ind. 2002-ben. A dunai kecsegetelepítések állománynövelő hatását a 2. ábrán szemléltetett számítások szerint, 10.000 példány átlagosan 8.7 g-os (kb. 10 cm hosszú) ivadék öt év múlva várható biomassza mennyiségével jellemeztük. A 10.000 példány ivadék kihelyezéséből származó 5+ korú (a legkisebb kifogható méretet és az ivarérettséget elérő) kecsegék becsült biomasszája mintegy 150 kg. 400 350 300 250 200 150 100 50 biomassza (kg) utánpótlás 10.000 ind. 0+ juv. (W: 8.7 9) Júliusi telepítés kor első íváskor Sj,=0.31. S«,=0.50, S s,=0.4 Sfl.=0-90. S 7.=0.43, S8.=0.B5, S,.=0.35, Sio*=0.50, S„.=0.67, 2200 2000 1800 1600 1400 1200 1000 400 200 | kor(év) 2. ábra. 10.000 példány kecsegeivadék (10 cm hosszú, 8. 7 g átlagos tömegű) biomasszájának elméleti változása (—) a kor függvényében, 54 % becsült átlagos évenkénti túlélési ráta (S) esetében. ( ) 95% konfidencia határ. A vastag folyamatos vonal az évenkénti túlélési ráták (S 3+ - S,,+) szerint számított biomassza változását jelzik (Jankovic 1958 és Kovriznych 1988 adatai alapján). A halászok átlagos éves kecsegefogása és Duna havi átlagos vízállása (/. ábra) között szignifikáns összefüggés mutatkozik keresztkorreláció elemzéssel. Az 1950-től 1977ig mért adatokat elemezve közepes mértékű szignifikáns negatív korrelációt állapíthatunk meg a kecsegefogás és az 1 -4 évvel korábbi februártól szeptemberig terjedő időszak vízállásai között. Közepes mértékű szignifikáns pozitív korreláció figyelhető meg ugyanakkor a 10-12 évvel korábbi májusi vízállások és a fogási eredmények között (Guti 2008). 1950 1955 1960 1965 1970 1975 1980 1985 1990 1995 2000 2005 3. ábra. A győri 'Előre' Halászati Szövetkezet kecsegefogása a Duna szigetközi szakaszán az 1950. és 2005. közötti időszakban. A folyószabályozással összefüggő élőhelyi változások hatását jelzi a győri 'Előre' Halászati Szövetkezet fél évszázados kecsegefogási adatsora (3. ábra). A Duna szigetközi szakaszán az évenkénti fogás 150 kg-ról 2000 kg fölé növekedett az 1980-as években {Jancsó és Tóth 1987). A bősi vízlépcső üzembe helyezését követően, 1992-től viszont a kecsegefogás hirtelen 10 kg alá esett, és azóta gyakorlatilag megszűnt a kecsege halászata a térségben. Az eredmények értékelése A Duna magyarországi szakaszán a tokfélék állományainak csökkenése már a 19. századi átfogó szabályozásokat megelőző időszakban bekövetkezett az évszázadokon keresztül történő kíméletlen halászat következtében. A rendszeres tokhalászat megszűnését követően a Közép-Duna térségében nem regenerálódtak az állományok, amikor az alsó-dunai fogások még igen jelentősek voltak. Például az 1930-as években a 955 km hosszú Alsó-Dunán az átlagos évenkénti vizafogás közel 500 t volt (Navodaru 1999), ugyanakkor a 417 km hosszú magyarországi Duna-szakaszon csak két vizafogást jegyeztek fel tíz év alatt, 1932-ben és 1936-ban {Khin 1957). A közép- és alsó-dunai halászati adatok fél évszázaddal ezelőtti négy nagyságrendes eltérése egyértelműen jelzi, hogy jóval a vaskapui vízlépcsők építése előtt az androm tokféléknek már csak egy jelentéktelen hányada vándorolt a Duna magyarországi szakaszáig. A dunai tokfélék térben és időben eltérő állománycsökkenése valószínűleg ún. 'homing' viselkedésre, azaz a születési helyre való visszatérési kényszerre vezethető vissza. A homing viselkedés biológiai előnye, hogy az ívó halak vándorlásának irányításával elősegíti a területileg elkülönülő ívóhelyek reprodukciós kapacitásának hatékonyabb kihasználást (Jones 1968). A homing viselkedés, és az azzal összefüggő genotípusos eltérés az atlanti tok (A. oxyrinchus) esetében bizonyított {Stabile és társai 1996, Waldman és Wirgin 1998), ami alapján feltételezhetjük, hogy a dunai anadrom tokok vándorlásában is működhet ez a szabályozás. A populációt alkotó egyedek számottevő része csak néhány száz kilométert vándorol a Fekete-tengertől, az Alsó-Dunán található ívóhelyekig. A perifériális ívóhelyeket használó egyedek ezzel szemben 1500-2000 km-t is vándoroltak a folyón felfelé. A hosszú úton lényegesen több halászeszköz állta útjukat, ezért a vándorlási távolsággal arányo-san nőtt a halászati mortalitásuk és egyre kisebb valószínűséggel jutottak el a távolabbi ívóhelyekre. Marsigli egyik Duna térképén (a Bolognai Egyetem gyűjteménye) például a 6 vizafogó (husonum piscario) látható egy 40 km hosszú folyószakaszon, a Csepel-sziget mentén a 17. század végén. A középkori tokhalászat intenzitásának növekedésével a közép-dunai perifériális ívóhelyekre visszatérő egyedek szub-populációjának utánpótlása rohamosan csökkent. A szub-populáció utánpótlásának csökkenése már a 19. század előtt elérhette azt a kritikus szintet, ami a rendszeres tokhalászat megszűnését is eredményezte a Duna magyarországi szakaszán. A 20. század második felében a magyarországi Duna-szakasz kecsegefogásában megfigyelhető jelentős ingadozás feltehetően a faj egyedfejlődésében kulcsfontosságú élőhelyek állapotával függ össze. A kecsege populáció-dinamikáját jellemző számításaink nem igazolták azt a korábbi feltételezést, hogy a rendszeres telepítések hatására kezdett volna növekedni a dunai populáció. A 10.000 példány 0+ ivadék telepítéséből származó kifogható méretű (5+) kecsegék várható biomasszája valószínűleg még a kalkulált 150 kg-ot (2. ábra) sem éri el, mivel a fiatalabb korcsoportok éves túlélési aránya lényegesen kisebb, mint a becsléskor feltételezett 54 % átlagos túlélési ráta. A Duna magyarországi szakaszán az 1970-es évek második felében és az 1980-as években megvalósított telepítési program keretében az évente 10.000-100.000 ind. kecsegeivadék kihelyezésével elért hozamnövekedés közel két nagyságrenddel maradt el a halászati fogások tényleges növekedésétől. A számítások alapján nem valószínű, hogy a mesterséges utánpótlás számottevően befolyásolta volna az 1970-es években látványosan felfutó állománygyarapodást, különösen ha azt is figyelembe vesszük,
