Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

1. szám - Sümegi Mihály: Emlékezés az 1954. és az 1965. év dunai árvizeire

43 Emlékezés az 1954. és az 1965. év dunai árvizeire Sümegi Mihály 9024. Győr, Baross u. 75. Kivonat: A 2002. évi, hazánkban sikerrel végrehajtott dunai árvízvédekezést követően egyre értékesebbé válnak azok a visszaemlékezések, amelyek megtörtént árvízkatasztrófák eddig kevéssé ismert döntő eseményeit, szakmai értékelését mutatják be azok tanúi nyomán. A Hidrológiai Közlöny 2002. évi 5. számában az 1956. február-márciusi dunai jeges árvíz eseményeiről számoltak be a védekezés egyes, még élő résztvevői. A jelen visszaemlékezés szerzője a Duna szigetközi védővonalának évtizedeken át "gazdá"-ja, a legsúlyosabb árvizek elleni védekezés egykori helyi parancsnoka, aki a hivatalos jelentések anyagain túl a megtörtént események valós mozzanataira, alig tudott és nyilvánossá nem vált tén yeire is rá kívánt világítani. Kulcsszavak: vízügyi történelem, árvízvédelem, Duna. 1. Hogyan szakadtak át védtöltéseink 1954-ben? A korábbi években történt nagy dunai töltésszakadásokról még a szakemberek körében is elteijedt az a hiedelem, hogy azok minden előjel nélkül, szinte robbanásszerűen, pillanatok alatt, "talajtöréssel" következtek be. Ezzel szemben, szeretném tájékoztatni - legalább a szakembereket - hogy ez nem egészen így történt! 1954-ben, vagy közel utána a szigetközi szakadások minden részletét, teljes történetét leírni, vagy kimondani veszélyes lett volna. Abban az időben Magyarországon Rákosi rémuralma dühöngött. Ha valakire rábizonyosodott volna - hacsak a gyanúja is - hogy mulasztást követett el, az a szabadságától minden bizonnyal hosszú időre elbúcsúzhatott volna. Az akkori vízügyi vezetők és műszakiak szolidaritást vállaltak egymással, hogy olyan információt, amelynek következtében valakinek baja történhetett volna, nem ejtenek ki a szájukon. Hiszen őket is, minket is nyomozók figyeltek. Naj mányi László, több árvízvédekezés kormánybiztos-helyettese összehívta az érintett műszakiakat, és mindegyikünket figyelmeztetett, hogy milyen veszélyt rejthet magában a nem megfelelő információ. Megegyeztünk tehát abban, hogy az a legjobb, ha a töltés-szakadások egyik kétségtelenül meglévő okául a váratlan, előjel nélküli talajtörést fogjuk fel, és jelentéseinkben is csak erre hivatkozunk. (Lásd pl. a Vízügyi Közlemények 1955. évi 1-2., az 1954. évi dunai árvíznek szentelt számában megjelent cikkeket). A Rákosi-korszak - hála Istennek - elmúlt. Az érintettek, akiket felelősségre lehetett volna vonni, kevesen élnek már. Jórészt egyedül vagyok azok közül a műszakiak közül, akik az 1954. évi dunai árvíz eseményeit átélték, és a valós eseményeket is ismerték. Szélesebb körű tájékoztatást - mivel annak részletei ma már nem időszerűek szükségtelennek tartok, de a mai árvízvédekező műszaki kollégák számára okulás céljából mégis szükségesnek tartom a megtörténtek ismertetését, hogy az akkoriakhoz hasonló hibákat ők már ne kövessenek el. 1954-ben a Vének-Dunaremete II. szakasz az én szakaszom volt. Itt én voltam a védelemvezető és az építésvezető. Tehát, 1954-ben ezen a szakaszon nekem kellett volna árvízvédekeznem. Nem így történt. Július 6-án és 7-én a bécsi rádió szinte az egész napon át azt közölte, hogy Ausztriában nagy kiterjedésű területen három nap óta egyfolytában esik az eső. E három nap alatt 320 mm eső hullt, amely hatalmas, katasztrofális, minden útjába kerülő akadályt pusztító árvizet indított el. Ebben az időben Gönyün, a kitűzőknél Mann Sándor volt az adminisztrátor, aki jól értett és beszélt németül. Minden este bementem a hivatalba, és Sándor bácsi Gönyün, én Győrben hallgattam a szinte vég nélküli osztrák árvízi híreket, és adatainkat kicserélve értékeltük a mi várható helyzetünket. Július 8-án este felhívtam Soós Ferencet, a II. szakasz csúcs-gátőrét, s az árvízvédelmi hossz-szelvényről szolgálati könyvébe lediktáltam, hogy hol hány cm töltésmagasítást kell sürgősen végezni. Utasítottam: Minden más munkát abba kell hagyni. A gátőrök szerezzenek embereket, s még pénteken, 9-én kezdjék el a magasításokat. 9-én este az osztrák rádió még riasztóbb híreket adott A hírek után telefonon felhívtam Asztalos László igazgatót, Nyúli József főmérnököt, Illés Aladár árvízvédelmi osztályvezetőt, Helbényi IAszló belvízrendezési osztályvezetőt és Stelczer Károlyt, a III. Rajka-Dunaremete szakasz védelemvezetőjét. Kértem őket, azonnal jöjjenek be a hivatalba mert sürgősen intézkedni kell! Nagy a baj! Akiket felhívtam, hamarosan mindannyian be is érkeztek a hivatalba. Tájékoztattam őket arról, amit az osztrák rádió mondott, s azonnali, III. fokú árvízvédelmi készültség elrendelését, s nagyszámú közerő igénybevételét kértem. Senki sem hitte el tájékoztatásomat, csak hümmögtek. Volt, aki lázítással vádolt, és megfenyegetett Még együtt voltunk, amikor váratlanul megérkezett Budapestről Marek László főmérnök, az akkori Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium XIII. főosztályának győri felügyelője, és hozta a VITUKI előrejelzését az ausztriai árvizekről. Ebben ugyanaz volt, amit én már az előzőkben ismertettem. Marek László éppen azért jött, hogy a szükséges intézkedéséket megtegye. Az igazgató próbált alkudozni, de a parancs szigorú volt, és azonnal intézkedni kellett Az első intézkedése az volt, hogy nekem Almásfüzitőre és Komáromba kell mennem védekezni, mert egyrészt ott is én voltam az építésvezető, másrészt "lázítok". A II. szakasz védelemvezetőjéül Varga Ignácot jelölték ki. Marek Laci bácsi felajánlotta, hogy még az éjjel folyamán visszamegy Budapestre, és ha akarom, elvisz Komáromba, ill. Almásfüzitőre. Magam mellé vettem Pető Károly felügyelőt, aki beosztottam volt. A kora hajnali órákban el is indultunk. Útközben megállapodtunk, hogy Pető Károly védekezik Komáromban, én Almásfüzitőn Komáromban felkeltettük a Városi Tanács elnökét. Tájékoztattuk az árvízi helyzetről. Kértük, hogy már reggel rendeljen ki közerőt és járműveket. Készségesen rendelkezésünkre állott. Szombaton, 10-én délelőtt, ha kissé lassan is, de elkezdődött a védekezés.