Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

4. szám - Pálfai Imre: A vízháztartás helyzete és a vízgazdálkodás fejlesztési lehetőségei a Duna–Tisza közi Homokhátságon

251 A vízháztartás helyzete és a vízgazdálkodás fejlesztési lehetősé­gei a Duna-Tisza közi Homokhátságon Pálfai Imre Alsó-Tisza vidéki Vízügyi Igazgatóság, 6720. Szeged, Pf. 390. E-mail: vgo@ativizig.hu Kivonat: A tanulmány első része rövid áttekintést ad a Duna-Tisza közi Homokhátság kedvezőtlenné vált vízháztartási helyzetéről, ami a talajvíz mintegy 2 méteres süllyedésével, a felszíni lefolyás drasztikus csökkenésével, a kistavak kiszáradásával járt. A második rész a vizháztartási helyzet javításának legfontosabb teendőit a következő négy pontban foglalja össze: az ún. szárazgazdálkodás lehetőségeinek maximális kihasználása, a helyi vízkészletek visszatartása és tározása, a különféle hasz­nált vizek újrafelhasználása, vízpótlás külső vízforrásból. (Előadásként elhangzott az MTA Mezőgazdasági Vízgazdálkodási Bizottságának 2002. december 11-i ülésén.) Kulcsszavak: vízhiány, talajvízsüllyedés, víztározás, vízpótlás. Csatlakozva Orlóci István előadásához, két kérdéssel szeretnék foglalkozni. Az egyik: a Duna-Tisza közi Ho­mokhátság sajátos vízháztartási helyzete, ami - előrebo­csáthatjuk - nem túl rózsás, a másik: melyek a helyzet javításához szükséges, illetve lehetséges teendők? 1. A Duna-Tisza közi Homokhátság sajátos vízház­tartási helyzete Az éghajlati vízhiány sokévi átlagának területi eloszlá­sa - pl. Magyarország Nemzeti Atlasza szerint - világo­san mutatja, hogy az éghajlati vízhiány a Duna-Tisza közi Homokhátságon a legnagyobb, tehát Magyarország leg­szárazabb térségéről van szó, olyan területről, mely felszí­ni vízfolyásokban nagyon szegény. Vízfolyásnak tulaj­donképpen csak a Duna-Tisza köze délnyugati felén hú­zódó Kígyós nevezhető, a többi egykori vízfolyás ma már belvíz-főcsatornaként működik, amelyekben csak idősza­kosan van víz A nagy folyók, a Duna és a Tisza, a hát­ságtól ha nem is túl messzire, de meglehetősen távol van­nak, s ami még lényegesebb, jóval alacsonyabb szinten húzódnak. A szintkülönbség, ha a K-Ny irányú kereszt­metszeteket nézzük, durván 30 - 50 m. Ez a helyzet ­hosszú, többéves száraz időszakokban - a felszín alatti vizkészlet kiürüléséhez, a talajvízszint süllyedéséhez ve­zet, ugyanis a Homokhátságot a helyi csapadékon kívül a távolabbi területekről ide szivárgó felszín alatti vizek nem táplálják, ellentétben a mélyebb térszínű Duna-völgyi és Tisza-völgyi területekkel. A talajvízszint süllyedése ciklikusan többször is bekö­vetkezett, legutóbb az 1976-1995 közötti időszakban. Ez a korábbiaknál erőteljesebb és tartósabb volt. A hátság legmagasabb részein a talajvízszint 2-3 métert, helyenként még többet süllyedt! Ilyen nagyfokú, tartós és regionális méretű talajvízszint-süllyedés az országban sehol másutt nem alakult ki. Korábban nagyon alacsony talajvízállású időszak az 1930-as évek első felében és az 1940-es évek végén - az 50-es évek legelején volt. Az 1990-es évek második felében csapadékosabbra forduló időjárás (az 1999. évi csapadékösszeg kb. 800 mm volt, ennyi 1940 óta egyik évben sem esett) megfordította a süllyedő tren­det, de csak rövid időre. 2000-ben megint erőteljes talaj­vízszint-süllyedés következett be. Ma kb. ott tartunk, mint az 1980-as években: a Homokhátság nagy részén a sokévi átlaghoz viszonyított talajvízsüllyedés 1,5-2,0 mé­ter közötti! Átlag feletti talajvízszint csak egészen kis terü­leteken, a Duna, illetve a Tisza mentén van. Nyugodtan kijelenthetjük, sőt hangsúlyoznunk is kell, hogy a Duna-Tisza közi Homokhátság - sajátos éghajla­ti, domborzati és talajtani adottságainál fogva - vízház­tartási szempontból az ország legmostohább vidéke. Hogy itt mégis élet, hellyel-közzel virágzó élet van, az a talajvíz viszonylagos közelségének köszönhető. Régeb­ben a talajvíztükör elég nagy területen optimális szinten, azaz kb. 2 m mélységben helyezkedett el, amikor azon­ban 3-4 méterre süllyedt, kedvezőtlen vízháztartási hely­zet állt elő (sok kis tó kiszáradt, a gyümölcsösök, erdők vízhiányban szenvednek, stb ). A kedvezőtlen vízháztartási helyzet többek között két kérdés vet föl: 1. a csapadék-tevékenységben - a közis­mert ciklikusságon kívül - van-e csökkenő irányzat? 2. az időjáráson kívül van-e más, emberi tevékenységekre visz­szavezethető oka a talajvíz süllyedésének? Az első kérdésre - nyolc hátsági csapadékmérő állo­más adatait vizsgálva - azt válaszolhatjuk, hogy az elmúlt 70 évben az évi csapadékösszeg csak nagyon mérsékelten csökkent, viszont a csökkenés teljes egészében a talajvíz­táplálás szempontjából sorsdöntő téli félévi csapadékhi­ány miatt következett be. Amíg a nyári félévi csapadékok­ban sem csökkenő, sem emelkedő trend nem mutatkozik, a téli félévi csökkenés 0,8 mm/év. A vizsgált időszak első 40 évében a téli félévi csapadék átlaga 250 mm, a legu­tóbbi 30 évben csak 210 mm, tehát kereken egyhavi téli csapadékmennyiség hiányzik! Ez a talaj vízsüllyedés ma­gyarázatánál igen figyelemreméltó érv. A Duna -Tisza közi Homokhátságon a helyi vizkészlet (az évi lefolyás), amint azt a Fehértó-Majsai belvíz öblö­zetben mért adatok igazolják, sokkal drasztikusabban csökkent, mint a csapadék. Miért? Legfőképp azért, mert az 1-2 méteres tartós talaj vízsüllyedés miatt a talaj sokkal több vizet be tud fogadni, mint korábban, s a csatornákba történő talajvíz-beáramlás is kisebb, hiszen jelentősen csökkent a beáramlási felület és a beáramlási sebesség is. A hátságon nem egy belvízcsatorna még nedves idősza­kokban is szárazon marad. A vízhozammérések tanúsága szerint az évi lefolyás a 60-as - 70-es években többször is meghaladta a 40 mm-t, 1983 óta viszont a 10 mm-t is csak kivételesen lépi túl. Arra a kérdésre, hogy az időjáráson kívül van-e más o­ka is a talajvízsüllyedésnek, a válasz egyértelműen az, hogy van. Azt is tudjuk, hogy melyek azok a főbb emberi beavatkozások, emberi tevékenységek, amelyek itt közre­játszanak. Ezek: a felszín alóli vízkitermelés (talajvíz használat, rétegvíz használat), a földhasználatban bekö-

Next

/
Oldalképek
Tartalom