Hidrológiai Közlöny 2002 (82. évfolyam)

5. szám - Faludi Gábor–Szádeczky Attila: Az 1956. évi jeges árvíz a Duna magyarországi déli szakaszán (Dokumentumok, visszaemlékezések)

298 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2002. 82. ÉVF. 5. SZ. védekezők rendkívüli erőfeszítése és a felvonultatott nagy anyagi és műszaki erők révén sikerült megakadályozni, hogy az 1941. évihez hasonlóan - a jeges ár hullámai már itt kilépjenek medrükből és végigsepeijenek a Duna-Tisza közén. Fajsztól lefelé azonban az eddig valaha is észlelt vízállásokat több helyütt 1 méterrel is túlhaladta a víz szintje. Ezt a rendkívüli áradatot a védelem nagy erőfeszítése ellenére sem lehetett a gátak között tartani. (...) Négy község egész területét, 16 községnek pedig kisebb-nagyobb részét öntötte el az ár, s a vízbe került 8500 ház közül az előzetes becslések s'~

4 rint több mint 3400 lakhatatlanná vált. • Az árvízkárosultak száma 30 ezer és 130 ezer katasztrális hold mezőgazdasági területet öntött el a jeges ár. A pusztító jeges árnak emberéletek is áldozatul estek. A jeges ár elleni küzdelem hősi halottjai: Horváth Sándor határőr alhadnagy és Anatolij Petrovics Tulbanov, a szovjet hadsereg tizedese. Az árvíznek eddig három polgári áldozatáról tudunk: Pergeor Ferencné, Bálint Mihályné és Sümegi Imre. A védekezésben résztvevő 40 ezer ember munkáját hatalmas védelmi felszerelés: 4320 tehergépkocsi, 186 dömper, 27 exkavátor, 382 roham- és ladikcsónak, 120 ponton és nagy mennyiségű árvédelmi anyag támogatta. A megfeszített erővel folytatott védekezés eredményeként túlnyomó részét, 84 %-át s a 417 km-es magyar Duna szakasz háromnegyed részén sikerült a gátakat megvédeni". SzN 03. 27. (3.) "46 év múltával a közvetlen emlékek elhalványodóban vannak ugyan, de a tapasztalatok lényeges része ma is élő, és talán újra egyre időszerűbbé válik. A magyar vízügyi szolgálat szervezete az 1948. évi államosítást követően a különböző gyors és egymásnak ellentmondó átszervezések, szétszabdalások, majd egyesítések után 1953. végén vált országosan is egységessé. Az 1954. nyári, a Szigetköz elöntését okozó dunai árvíz után derült ki, hogy a főhatóságok költségvetésének szétválasztásakor megfeledkeztek a vízügyek új szervezetéről, így az önálló költségvetést csak késve kapott. Ennek elsősorban a dunai töltésrendszer látta kárát, hiszen annak fejlesztésére évtizedes nagyságrendben nem jutott pénz. A vízügyi szolgálat szakszemélyzete is igen hiányossá vált. A 30-as évek gazdasági válsága a mérnökképzést is visszavetette. Aki a szakterületen volt, azt vagy a háború vitte el, vagy emigrációba kényszerült, vagy, ha itthon maradhatott, az újjáépítés más területein jutott megbízáshoz. Két évtized mérnök és technikus hiányát csak az 50-es évtized második fele és a 60-as évtized pótolhatta Ráadásul, éppen 1955. decemberében neveztek ki új vezetőt a szolgálat élére, akinek alig maradt ideje az 1956 februárjában hirtelen kialakult árvízi vészhelyzet áttekintésére, illetve kezelésére. Fiatal mérnökként ezt az 1956. évi dunai árvízvédekezést - amelynek kb. egy hónapját a védővonalakon töltöttem nem irányítóként, hanem „alulnézetből" szemlélhettem és értékelhettem. Kezdődött azzal, hogy, mint a budapesti Vituki alkalmazottját több kollégámmal együtt az egyik délelőttön váratlanul azonnal el akartak indítani a védekezéshez. Szerencsére, még gépkocsik sem voltak, amelyek elszállíthattak volna, így elérhettük, hogy néhány órára haza mehettünk átöltözni, és valamilyen úti felszerelést, tisztasági eszközöket, némi élelmet előkészíteni. A legtöbb védekezésre riasztott és munkahelyéről azonnal elszállított munkaerőnek erre sem volt ideje. Ők jó, ha a családjukat egyáltalában értesítem tudták, hová távoztak. Az első védekezési hely, ahová több mérnök munkatársammal együtt megérkeztem, Csepel szigete volt. A Vízügyi Igazgatóság illetékes védelemvezetőjét előzetesen baleset érte, a helyettese is új feladat elé került, hiszen a tassi zsilip átszakadása miatt a Soroksári-Dunaág évtizedek óta „alvó" gátjain kellett védekezést kezdeni. Térképek, töltés hossz- és keresztszelvények nem voltak, a hely- és árvízi helyzet ismerete hiányzott, és egyébként éjszaka volt. Valamelyik Csepel-szigeti iskola egyik tantermének falára rajzolt fel ceruzájával vázlatot a Vízig megbízottja, s másnap reggel aszerint kezdtük irányítani a különböző időpontokban megérkező védekezőket: a katonákat, a dömpereseket, a közerőt, a vasúti pályamunkásokat, s még ki tudja kiket. A Duna emelkedő vízállása mutatta meg, hogy egyes kijelölt töltésszakaszok nem szorulnak sem magasításra, sem erősítésre, más szakaszokon máns veszélyhelyzet alakult ki. De, hogy hol kell beavatkoznia a védelemnek, ezt csak a gyors bejárás és helyszíni szemle deríthette ki. Közben kiderült, hogy több intézkedő is van a töltésen. Dégen Imre kormánybiztos a legtapasztaltabb régi árvízvédekező mérnökökből helyi megbízottakat nevezett ki: Csepel szigetére dr. Horváth Sándort a Dunabizottság szakértőjét, a Duna Dunafbldvár alatti szakaszára pedig Ihrig Dénest a Vituki igazgatóját, a Margittaszigeti Társulat korábbi főmérnökét. Ez a fontos intézkedés az árvízvédekezés szakszerűségét volt hivatott biztosítani, és - amennyiben a védekezésre mozgósított szervezetek valóban engedelmeskedtek irányításuknak - jórészt biztosította is, de nem nagyon tudta kiküszöbölni a védekezés helyi szervezeteinek és a kormánybiztosi megbízotti törzs intézkedőinek kettős irányítását. Még rögtön az első nap délutánján telefonon személyes utasítást kaptam közvetlenül Horváth Sándortól egy szigeti keresztgát megépíttetésére, amelyhez egy szakasz budapesti rendőr érkezett a helyszínre. Majd újabb utasítás jött a részemre, hogy a HEV mozdonyán egy vasúti mérnökkel szemrevételezzem nem kell-e az esetleg kiáradó, vagy a fakadó vizek miatt a HÉV forgalmát leállítani. Minderről persze a helyi védelemvezetés nem tudhatott, mert az utasítást nem azon keresztül kaptam. Végül mi, együtt kirendelt mérnökök elhatároztuk, ebben a kaotikus helyzetben a legjobb, ha önállósítjuk magunkat. Legidősebb, legtapasztaltabb és legszervezőképesebb kollégánk, Györké Olivér parancsnokságát elfogadva elkezdtük a Szigetszentmártonban található összes védekező erő műszaki irányítását. Az élelmezésünket is magunk szerveztük meg, különben éhen maradtunk volna A velünk kiküldött egyik munkatársunknak nem volt műszaki képzettsége, de katona korában megtanulta az ellátási ügyek kezelését, így a kialakított műszaki törzsünk részére felvételezte, és a töltésre utánunk küldette a község által készített meleg és hideg ételt, továbbá szállásként lefoglalta számunkra a helyi iskola egyik termét. Itt tartottuk meg azután a napi eligazítást az esti órákban a különböző védekező egységek vezetőinek. Miből állt ez az eligazítás

9 Csepelen a Duna emelkedő vízállása és a töltések állapotának ismeretében töltésmagasításokat és a feltörő buzgárokat hatástalanító ellennyomó medencéket építtettünk. A vasúti pályamunkások a földmunka szakemberei voltak, legfeljebb az általunk 1:2 hajlásúnak ismert rézsűt az ő szokásuk szerint 2: l-esnek építették meg. Ettől eltekintve fél szavakból is megértettük egymást. Nagyobb baj volt a katonákkal. A parancsnokaikkal este.megegyeztünk valamiben, másnap nem azt hajtották végre. Vagy nem emlékeztek arra, amiről szó volt, vagy akadt egy „okosabb" parancsnok, aki a saját feje szerint intézkedett. Csepel szigetén is látszott - még akkor is, amikor bizonyos sikert is elértünk a rendszeresség és szakszerűség fenntartásában -