Hidrológiai Közlöny 2001 (81. évfolyam)

4. szám - Fejér László: Tisztelgés a nagy elődök előtt

Millenniumi konferencia, 2000. december 11-12 211 vízügyi tárgyú cikkeinek rövidített magyar változatát adta közre a Vízügyi Közlemények több kötetében. Mindezekről szólva nem lehet említés nélkül hagyni, hogy volt egy ország, ahol viszont a magyar vízépítési tapasztalatokra voltak igen kíváncsiak, s ez Oroszország volt. A neves szentpétervári vízépítési professzor, Tyimonov (1862-1936) 1899-ben egész kötetet szentelt az AlDuna-szabályozás technikai leírásának, hogy azokat mérnök kollégái a Dnyepr szabályozásánál hasznosíthassák. Nagy karriert futott be Oroszországban, később a Szovjetunióban az 1940-es években gyártott, Hajós Sámuel által konstruált vízsebességmérő szárny. Mindezekkel nagyon előreszaladtunk az időrendben! A Budapesti Műegyetem oktatási rendszerében az 1870-es évek második felében végrehajtott reformoknak köszönhetően a vizmérnöki oktatás színvonala jelentősen emelkedett. Ebben nagy szerepe volt Klimm Mihálynak, a vízépítészeti tanszék első professzorának, aki korábban a Rajna-szabályozás munkájában vett részt, mint a porosz kormány által felkért szakértő. Klimm tanársegédjeként dolgozott a műegyetemen a fiatal Cholnoky Jenő (18701950), a hazai földrajztudomány kiválósága, aki a folyók szakaszjelleg elméletének volt kidolgozója. Cholnoky révén jutunk el Lóczy Lajoshoz (1849-1920), aki a Magyar Földrajzi Társaság elnökeként a Balaton tudományos tanulmányozásának elindítója, a tóhidrológiai kutatások egyik jeles támogatója volt. Szakértőket azonban nemcsak küldött, hanem hívott is a magyar kormányzat. Amikor 1879-ben a szegedi árvízkatasztrófa nyomán általános felháborodás tört ki, Tisza Kálmán miniszterelnök a holland, francia, olasz és német kormányokhoz fordult, küldjenek szakértőket, akik semleges félként mondanak véleményt a Tisza-szabályozás ügyéről. Az ötfős delegáció meg is tekintette a helyszint, s lényegében azokat a problémákat fogalmazta meg, amelyeket a Tiszavölgyi Társulat mérnök szakértői is megállapítottak. A részletekbe itt nem beletemetkezve egyetlen idézetet kívánok megemlíteni a külföldiek véleményéből, amelyet a szegedi rakpart kialakításával kapcsolatban tettek: "A bizottság nem érzi magát hivatva tanácsokat adni azon kitűnő mérnököknek, akik Budapesten a szép rakpartokat és egyéb nagyszerű müveket építették." Ami a pesti rakpartot illeti, feltétlenül meg kell említeni Reitter Ferenc nevét, aki a Fővárosi Közmunkák Tanácsa főmérnökeként vezető szerepet játszott nemcsak a rakpartok tervezésében és kivitelezésében, hanem a budapesti Duna-szakasz szabályozásában is. Van egy területe a vízgazdálkodásnak, amelyikkel csak érintőlegesen foglalkoztunk az eddigiekben. S ez a terület a vízellátás-csatornázás A fontosabb települések vízellátása évszázadokon át a környező vízfolyások, források, kutak vízének segítségével történt, de vízvezetéki vízellátásról az elmúlt század végéig alig beszélhetünk. A nagyvárosok, iparvidékek kialakulása a vízigény és a szennyvíztömeg ugrásszerű emelkedését hozta. Az ezzel kapcsolatos gondok megoldását nehezítette, hogy a vidéki városok jelentős része csakúgy mint a bánya- és iparvidékek - a megfelelő vízszerzési lehetőséget nyújtó nagy folyóktól távol estek. Az alföldi városok vízellátásának fellendítésében kimagasló szerep jutott Zsigmondy Vilmosnak (1821-1886) és unokaöccsének, Zsigmondy Bélának (1848-1916), akik az 1870-80-as éveiben megkezdték a felszín alatti bőséges vízkincs artézi fúrásokkal történő feltárását. Az igények kielégítésére napjainkban mintegy 30 ezer kút csapolja meg a készleteket. A nagy városok vízellátási problémái megoldásának élvonalában, mintegy mintaként (vagy inkább próbaként) a főváros haladt. Első vízműigazgatója, Wein János (1829 -1908) volt, akinek sikerült döntései hozzájárultak a főváros egységes vízellátása megteremtéséhez, s megalapozták a vízműnek - természetes szűrési rendszeren alapuló fejlesztési irányait. Méltán említhető utódja, Kajlinger Mihály (1860-1924) is, hiszen az ő igazgatása alatt épültek azok a művek, amelyek a gyorsan fejlődő Budapest megnövekedett lakossági és ipari vízigényét elégítették ki. A fejlődő ipar nemcsak a gyártási technológiához szükséges vízigényével adott feladatot, hanem az olcsó vízenergia fokozottabb kihasználására is törekedett. Az ország vízerő-készletének 1897-1902 közötti, Viczián Ede (1872-1931) által vezetett felmérése nemzetközi tekintetben is úttörő vállalkozás volt. A XIX. század utolsó évtizedére a jelentősebb ármentesítési munkák befejeződésével a vízgazdálkodás újabb igényei előtérbe helyezték a korábban, a víziút-fejlesztés vasútépítkezések lázában visszafogottan kezelt kérdését. A nemzetközi piacokon a gabonaárak látványos esése immár drágává tette a kereskedők számára a vasúti szállítást, s a vasút ugyancsak költségesnek bizonyult más ipari nyersanyagok továbbításánál is. A víziutak fejlesztésében kiváló szakemberek álltak a magyar kormányzat rendelkezésére. A legismertebb közöttük talán Gerster Béla (1850-1923), aki Tiirr István (1825-1908) munkatársaként ott volt a Panama-csatorna tervezésénél, s akinek nevéhez a Korintuszi-csatorna tervezése és kivitelezése fűződik. Gerster itthon a Ferenccsatorna Társulat főmérnöke és a Duna-Tisza-csatorna tervezője volt. Kevesek által tudott dolog, hogy a fiumei kikötő tervezője is honfitársunk, Hajnal Antal (18381907) volt. 1884-ban vette kezébe a kikötőfejlesztés irányítását. Hajnal a magyar királyi tengerészeti hatóság műszaki osztályának főmérnökeként a kikitő-építéseken kívül általában a tengerészeti hatóság összes műszaki ügyeit vezette, s szerzett nemzetközi megbecsülést a magyar mérnöki karnak. A múlt század második felében egyre több gondot okozott az al-dunai hajózás megoldatlansága is. Ezen a vidéken a Vásárhelyi-féle szabályozás csak kisebb merülésű hajók számára adott lehetőséget a sziklák közötti átvergödésre, a nagyobb gőzösök és uszályok nem tudtak áruikkal lejutni a Fekete tengerhez. A sziklákkal tűzdelt mederben kialakított hajózható szakasz, a Vaskapu-csatorna XIX. század végi megépítése hatalmas műszaki teljesítmény volt. Politikai jelentősége sem kisebb, amit az bizonyít legjobban, hogy felavatása 1896-ban a magyar, szerb és román uralkodók jelenlétében történt. Alkotói (tervezői és kivitelezői) a hazai vízmérnöki kar legjobbjai voltak: Wallandt Ernő (18451912), Gonda Béla, Hoszpótzky Alajos, Rupcsics György (1854-1924), Hajdú Gyula. A mű utóéletéhez tartozik, hogy az 1970-es években jugoszláv és román e-