Hidrológiai Közlöny 2000 (80. évfolyam)

2. szám - Nagy László: Az árvízi biztonság fejlődése

112 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2000. 80.

. ÉVF. 2. SZ. szer fejlődéséhez, ezek párhuzama nyomon követhető (Nagy, 1995). Az ismeretek fejlődésével a biztonság megfogalmazása is változott. 2.1. Lokális töltések építése A XII. századból fennmaradt írásos emlékek árvízmentesítési munkákra utalnak a Csallóközben, amelyet két oldalról is fenyegettek a Duna árhullámai. Töltések és elzárások építésével kezdték védeni a szigetet, ami lehetővé tette az állandó mezőgazdasági települések védelmét, az állattenyésztés fejlődését. Árvízvédelmi gátak építéséről tanúskodik egy, az 1426. évben kiadott királyi rendelet, amely a nemesek és nem nemesek számára kötelezően előíija a Somoija helység védelmére létesítendő töltések munkálataiban való részvételt. További, erre utaló adatot tartalmaz egy 1569. évi királyi rendelet, amely Csallóköz sziget már meglevő gátjainak kijavítását íija elő. A XVI. században kísérletek történtek az elöntéseknek kitett területek ármentesítésére a Duna felső szakaszán. A XVII. században több rendelet foglalkozott a győri Duna-ág és a Rába szabályozásával, a Vág árvizeinek levezetésével, töltések emelésével. Utalás található a Mura-menti védőgátak állapotára vonatkozóan is. Több, a XVII. században kelt rendelet gátak, védőtöltések építését írta elő a Tisza folyó mentén. (Fejér, 1997) A XVIII. században a vizek kártételei elleni védekezés helyi módszereit alkalmazták. A magyarországi nagy folyók átfogó szabályozása hiányában ezek a közmunkával végrehajtott alkalmi töltésépítések, fok-elzárások, nem hozhatták meg a kívánt eredményt. A kísérletek előbbutóbb törvényszerűen bekövetkezett kudarcai az érintett birtokosok elkedvetlenedéséhez és a vízi-munkákkal szembeni óvatos ellenőrzésükhöz vezetett. A kialakult kedvezőtlen helyzeten a vármegyék sem tudtak igazán úrrá lenni. Évtizedeken át vitatkoztak a beavatkozás mikéntjén, és egymásnak a folyókkal kapcsolatos kötelezettségein is. Pedig a vizek szabályozása tárgyában addig kiadott törvények között az egyik legelső, II. Mátyás 1613ban kiadott 3. rendeletének 27. cikkelye is a vármegyék kötelességévé tette az ármentesítő töltések megépítését (Fejér, 1997). Védőtöltések létesültek Tiszadobtól a polgári révig, Mezővári és Csap között, Abádszalók közelében, Tiszalök és Tiszabő vidékén és a Felső-Bodrog mentén. E védőgátak azonban alacsonyak voltak, sok helyütt silány anyagból készültek, ezeket az ismétlődő árvizek többször szétrombolták, elmosták (Fejér, 1997). Nagyjelentőségű volt a Tisza bal partján a Mirhó gát építése 1754-ben. A magaspartok között viszonylag rövid, 270 öl hosszú (513 méteres) töltéssel meg tudták akadályozni a Tisza vizének nagy területen történő szétterülését, a Kakat-éren át történő lejutását a Körösök völgyébe (Károlyi, 1975). A töltésekkel első sorban a mély fekvésű veszélyeztetett településeket védték, így alakult ki a szegedi körgát, Pesten a soroksári és váci gátak vagy a Maros aradi gátja. Erre az időre esik a Mária Terézia királynő által elrendelt Dráva balparti gátépítés is (ma az ú.n. „Tanácsi" gát). Az árvízvédelem kiépítésének kezdeti időszakában (1846-ig) az érdekeltségi viszonyok egy-egy hosszabb-rövidebb szakaszon a víz útjának eltorlaszolását jelentették. Az mondható, hogy viszonylag kis akadályt is megépítve már, a széles ártéren másfelé folyt a víz. A biztonságot (bármilyen kis) töltés léte jelentette. Az ármentesítések eddig vázolt, első szakaszában a Duna völgyében összesen 464 km, a Tisza völgyében 328 km (Lászlóffy 1982) hosszban épültek töltések, 20 millió m

3-re becsülhető földmozgatással. Ezzel mintegy 600 000 kh (3400 km

2) terület kezdetleges védelmét biztosították. 2.2. Azonos magasságú töltések Az 1846. augusztus 27-én a dob-szederkényi átmetszés és a - később Széchenyiről elnevezett - tiszadobi töltés építésének első kapavágásával megkezdődött az átfogó Tisza-szabályozási munka. A nevezetes esemény és az azt követő munkálatok, az árvízvédekezés szervezettebb formáinak kialakítása irányába hatottak. Ezekben az időkben a töltések magassági méretét igyekeztek tehát egységesen kialakítani. A töltés méreteit determinisztikus módon határozták meg a korábbi LNV (az addig észlelt legnagyobb víz) figyelembevételével. A Tiszán az 1855. évi árvízig az 1830. évi nagyvíz jelentette az akkori LNV-t, később pedig az 1888. évi árvízhez igazodtak a töltések magasságával. Vásárhelyi Pál az LNV feletti 2,5 lábban (79 centiméterben) javasolta a magassági biztonságot felvenni. Paleocapa Pietro Tiszaújlakig 3 láb (95 cm), alatta a Körös torokig 5 láb (158 cm), a Maros torokig pedig 4 láb (122 cm) figyelembevételét javasolta. Megoszlottak a vélemények a töltéskorona szélességével kapcsolatban is. Vásárhelyi Tiszafüred felett 8 lábban (2,5 méterben), alatta 12 lábban javasolta a korona szélességet felvenni, míg Paleocapa minimális előírásnak a 9 láb (2,8 m) szélességet tartotta, de inkább 12 láb (3,8 m) felvételét javasolta. Az 1879. évi szegedi árvíz után hívott külföldi szakértők 7 m-es korona szélesség kialakítását tanácsolták. Ekkor a töltések 1:2 vízoldali és 1:1,5 mentett oldali rézsűhajlással épültek. Nem csoda tehát, hogy a töltésépítés e szakaszában sok gátszakadás történt. A Duna mentén lassabban, de szintén megindultak a töltésépítések, magánerőből, vagy a községek költségén. Az 1850-es és az 1860-as években megépültek a Vág bal parti, alsó-csallóközi, margitta-szigeti, vörösmart-kopácsi, Apatin előtti, gombos-vajszkai töltésszakaszok. Ezekben az időkben a töltések magassági méretét igyekeztek tehát egységesen kialakítani, s a töltések más méretei inkább a teherviselők lehetőségétől függtek. A társulatokba tömörült érdekelteknek évenként a védett terület aranykorona értékének - mint kivetési alapnak - az 5 %-át kellett befizetniük a társulati pénztárba. Az összeg nagyságával kapcsolatos elégedetlenségük megfogalmazásában a föld húsz évenként mintegy „újra" megvásárlása szerepelt. Ezt fokozta az, hogy a társulatoknak az 1885. évi XXIII. vízjogi törvény után tartalékalapot kellett képezniük, amit az árvízvédekezés után fél éven belül fel kellett tölteniük. Vagyis a védekezési és helyreállítási költségeket is igyekezett az állam az érdekeltekre hárítani. így a rendszerint pénzhiánnyal küzdő társulatok a korábbi műszaki gyakorlat hiányában nem tudtak a mai műszaki igényeknek megfelelő töltéseket építeni. Az épített töltések koronaszélessége keskeny volt, a rézsűhajlások meredekek, a töltések tömörsége kívánni valókat hagyott