Hidrológiai Közlöny 1998 (78. évfolyam)

4. szám - Fülöp István Antal–Józsa János: A neruális hálózatok világa

397 A szigetközi halállomány változásai Guti Gábor MTA ÖBKI Magyar Dunakutató Állomás, 2131. Göd, Jávorka u. 14. Kivonat: A szigetközi Duna-szakasz halállománya sok tekintetben megváltozott a 18-19. század óta, a társadalom természet-átalakitó tevékenységének hatására. Számos faj gyakorisága jelentősen csökkent, cs újabb előfordulási igazolások hiányában 4 természetesen honos fajt eltűntnek minősíthetünk. A 19. és 20. században 2 halfaj jelent meg spontán módon a térségben, s 12 faj terjedt el, ill. volt kimutatható a betelepítések és behurcolás következtéből. A hagyományos halászat fogási eredményeinek hanyatló irányzata a halállomány mennyiségi csökkenésére utalt az elmúlt 20 évben, ami részből magyarázható a hullámtéri élőhelyek korlátozott konnektívitásával, a bősi vízerőmű üzemével, a halevő madarak egyedszámának jelentős növekedésével Kulcsszavak. : Duna, antropogen hatás, halfauna, halfogási statisztikák, monitorozás. 1. Bevezetés A 19 századig a Duna kisalföldi árterét vízi biotópok változatos mintázatával jellemezhető kiterjedt mellékág-roidszerek tagolták. A térség mai arculatát elsősorban a 19 század végétől kiteljesedett folyószabályozási munkálatok alakították ki, és a dunai hajóforgalom fellendülésékor a halállomány apadása már határozottan érződött. A 20. században a vízrmdszer mérsékelt szennyezettsége és változatos hidrológiai viszonyai fajgazdag és halászati szempontból is még értékes halállomány fennmaradását tették lehetővé. A bősi vízlépcső üzembe helyezésekor megszűnt a mellékág-rendszerek és a Duna főága közötti felszíni kapcsolat, ami a vízi élővilág részleges átalakulásához vezetett. A bősi vízlépcsővel kapcsolatos magyar-szlovák jogvita következtében az elmúlt években a Közép-Dunán végzett halbiológiai kutatások jelentős része a kisalföldi szakaszra koncentrálódott. Intézetünk, a Magyar Diuiakutató Állomás az elmúlt tíz évben számos alkalommal végzett tudományos céllal felmérést a Szigetköz halállományán. A vízterület ökológiai állapotának minősítésére a halállomány tanulmányozása több szempontból is alkalmas: a halak életmódjáról viszonylag sok információval rendelkezünk, a halak élőhely-választása általában dinamikusabb, mint a vízi gerincteleneké; a közvélemény a halakra alapozott megállapításokra érzékenyal reagál, stb. A kisalföldi Duna-szakasz halállományának változásait háromféle aspektusból tanulmányoztuk: a halfaunisztikai vizsgálatok áttekintésével, a halfogási statisztikák elemzésével és a halállomány tudományos igényű monitorozásával. 2. A halfaunisztikai vizsgálatok áttekintése Az olyan nagy kiterjedésű vízterületen, mint a szigetközi Duna-szakasz is, a halfauna megváltozására csak közel évszázados megfigyelési adatok alapján tehetünk általános megállapításokat. A kisalföldi vízfolyások halfaunisztikai kutatása a 18 századig nyúlik vissza. Szakirodalmi adatok alapján mintegy 70 halfaj alkalmi, vagy állandó előfordulására következtethetünk, melyek közül 58 került elő az elmúlt évtizedben. Egyes fajok a fokozott halászat és a folyószabályozások hatására ma már eltűntek a térségből Több faj szándékos telepítés, vagy behurcolás következtében jelent meg a területen, ill. néhány halpopuláció természetes invázióval jutott a vízrendszerbe. Ujabb előfordulási igazolások hiányában 4 természetesen honos fajt eltűntnek minősíthetünk: A dunai ingola (Eudontomyzon mariae) kisalföldi jelenlétét a Dunából (Kornhuber, 1863; Ortvay, 1902), valamint mellékfolyóiból, így a Lajtából (Kramer, 1756), a Rábából (Méry, 1874; Gyeginszky, 1967) és a Vágból (Reisinger, 1830; Hankó, 1931) emiitették. Lárváját Medvénél. a Duna csallóközi oldalán gyűjtötték (Balon, 1967). A Rába alsó szakaszán fogott példány alapján (Vida szóbeli közlés) tüntette fel Vida (1993) Szigetközben gyűjtött halak listáján. Szigetközi clteijedését nem tekinthetjük jelenleg bizonyítottnak. A sima tok (Acipenser nudiventris) a Komárom feletti Duna-szakaszon ritkán fordult elő (Heckel és Kner, 1858; Hermán, 1887). Komárom környékéről került néha a pozsonyi halpiacra is (Kornhuber, 1863; Ortvay, 1902). A Duna Vaskapu feletti vízrendszeréből az elmúlt évtizedekben felbukkant egy-egy példány alapján (Pintér, 1991) egy közép-dunai populáció létezésére következtethetünk A Duna magyarországi szakaszán a 20. század közepén fogták utoljára igazolhatóan: 1939. Paks, 1940. Ercsi. Esztergom. Nyergesújfalu; 1956. Pilismarót (Berke, 1956; Vásárhelyi, 1957) A faj szigetközi előfordulása napjainkban kétséges. A sőregtok (Acipenser stellatus) a Komárom feletti Duna-szakaszon ritkán került elő (Grossinger. 1794; Heckel és Kner, 1858). A pozsonyi halpiacon 1900-ban két példányt adtak el, azonban azokat Brailánál. az. Al-Dunán fogták (Ortvay, 1902). Magyarországi előfordulására 1965 óta nincs adatunk, ezért napjainkban gyakorlatilag kipusztult fajnak tekinthetjük (Pintér, 1987; 1991). A viza (Huso huso) egykor tömegesen vándorolt a Dunán AlsóAusztriáig, de a fokozott halászat miatt már a 18. században ritkuló hal volt a Kárpát-medencében. A 19. század második feléből fennmaradt adatok szerint a nevezetesebb vizafogások adatai a Szigetközben: 1860. bácsai határ, 1866. medvei rév, 1870. Ásvány (2 pd). 1885. Hédervái'. 1887. Kisbajcs, 1894. Szap (5 pd.). 1897. Vének. 1910. Cikola (Méry, 1874; Ortvay, 1902; Alapy, 1933, Khin, 1957). 1951-bai a Bagomériágban tartózkodott egy hatalmas példány, amit nem sikerült kézre kerítem (Khin, 1957). A Szigetközben a győri htsz. halászai fogtak utoljára vizát 1958-ban (Nyerges, 1958). A vaskapui vízlépcső üzembe helyezését követően 1972-ben (Kácsor, 1990) és 1987-ben (Pintér, 1991) keriilt elő egy-egy példány a Duna magyarországi szakaszáról, azonban szigetközi felbukkanása napjainkban uem valószínű. A közelmúltban a vágótokot (Acipenser gueldenstaedti) is az eltűnt fajok közé sorolhattuk, mivel az irodalmi adatok alapján az 1960-as években fogták utoljára a térségben (Sedlar, 1960, 1965; Balon 1968), azonban 1997. nyarán a dunaszigeti halászok egy közel 4 kg-os vágótokot zsákmányoltak a szigetközi Öreg-Duna felső szakaszán, így a faj előfordulását újra bizonyítottnak tekinthetjük Felméréseink szerint, illetve a halászoktól és horgászoktól kapott információk alapján a Szigetközben a bősi vízlépcső üzembe helyezését megelőző öt évbai kimutatott halfajok előfordulása a folyó elterelését követően továbbra is igazolható, bár néhány veszélyeztetett faj (pl. lápi póc- Umbra krameri) állománya jelentősen megfogyatkozott A 19. és 20. században két ponto-kaszpikus elterjedésű halfaj terjedt el természetes módon a Kisalföldön: A tarka géb (Proterorhinus marmoratus) kárpát-medencei jelenlétét Kreisch (1872) észlelte először a Duna óbudai partján és azt követően a faunisztikai munkák (Hermán, 1887; Vutskits, 1901, Hankó, 1931) számos lelőhelyről jelezték előfordulását térségünkben. A Duna kisalföldi szakaszán a 19. század végén igazolták elterjedését (Vutskits. 1901). Napjainkban a Szigetköz valamennyi élőhelytípusán megtalálható, gyakori generalista faj A Kessler-géb (Neogobius kessleri) közép-dunai előfordulását Zweimüller és társai (1995) igazolták először a Bécs alatti ausztriai folyószakaszon 1994-ben. A Duna magyarországi szakaszán 1996-ban 4 példány gyűjtésével Erős és Guti (1997) egyértelműen bizonyította a faj jelenlétét. A Duna szigetközi főágában és hullámterén azóta végzett felmérések alapján a faj viszonylag gyakori előfordulására következtethetünk. Az elmúlt évszázadban, összesen 12 betelepített, vagy behurcolt halfajt mutattak ki a Szigetközben, ami a halfauna jelentős fajszám-növekedését jelzi: szivárványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss) (Jancsó és Tóth, 1987), nagy maréna (Coregonus lavaretus) (Bankovics, 1996), peled maréna (Coregonus peled) (Jancsó és Tóth, 1987), ezüst kárász (Carassius auratus), amur (Ctenopharyngodon idellá), kínai razbóra (Pseudorasbora parva) (Guti, 1993; Vida, 1993), pettyes busa (Aris-