Hidrológiai Közlöny 1996 (76. évfolyam)
3. szám - Dóka Klára: Vízépítők, földmérők, útépítők: mérnökeink a 18. század végétől a polgári forradalomig
149 Vízépítők, földmérők, útépítők: mérnökeink a 18. század végétől a polgári forradalomig Dóka Klára Magyar Országos Levéltár 1014. Budapest, Hess András tér 4. Kivonat: A 18. század második felében a betelepítés, a lakosság növekedése, a gazdálkodás megindulása egyre sürgetőbbé tette, hogy az ország területén rendszeres műszaki munkák folyjanak, és azok elvégzéséhez a megfelelő személyzet rendelkezésre álljon. A birtokokon folyó felmérések lendületet adtak az út- és vízépítésnek is. A 18. században a műszaki szervezet három lépcsőben épült ki: először a földesurak (közte a kamara és az egyházak is), majd a megyék foglalkoztattak mérnököket, végül kísérletek történtek központi állami szervezet létrehozására. 1782-ben megkezdte működését az Institutum GeometrieoHydrotechnicum, amely három éves továbbképzést biztosított földmérői, vízépítői, mechanikai területen. A meggyorsuló vízimunkálatok. az egyre sürgetőbb útépítések, a földméréssel kapcsolatos igények megnövelték az érdeklődést a mérnöki pálya iránt A 19. század első felében központi állami, megyei és városi, valamint uradalmi mérnököket, s kamarai, egyházi és magán alkalmazottakat különböztethetünk meg. A vízitársulati mozgalom térhódítását Széchenyi István fellépése vitte jelentősen előre . A polgári korszak első éveiben a vízszabályozás, mindenek előtt a megkezdett Tisza szabályozás műszaki gárdájának újjászervezése volt az egyik legfontosabb kérdés. E munkához a reformkori mémökgeneráció szorgalmával és a korszakon túlmutató elképzeléseivel megteremtette a műszaki alapokat, de a végrehajtásba már kevéssé tudott beleszólni Kulcsszavak: vízügyi történelem, vízügyi szervezet, vízépítés. Előzmények Gyakran olvashatjuk az újabb történeti irodalomban, hogy a 18. század második fele az ország gazdasági növekedésének az a felfelé ívelő szakasza volt, melynek során szinte minden területen sikerült behozni a török korszak okozta lemaradást, és megindulhatott az a fejlődés, amely a reformkorban a polgári átalakulás igényének megfogalmazásához vezetett. Az első népszámlálás idején - 1785-1787-ben - Magyarország lakossága (Erdély nélkül) 7 102 392 fő volt. az átlagos népsűrűség 31 fő/ km 2. Legsűrűbb lakosságot az összeírok a felvidéki bányavárosok környékén (Zólyom. Szepes, Hont megye) valamint a nagyobb városok vonzáskörzetében (Pozsony, Sopron megye) találtak, a legritkábban lakott területek pedig az észak-keleti részeken (Máramaros, Ung megye) és az Alsó-Tisza és a Körösök árterein alakultak ki 1. A betelepítés, a lakosság növekedése, a gazdálkodás megindulása egyre sürgetőbbé tette, hogy az ország területén rendszeres műszaki munkák folyjanak, és azok elvégzéséhez a megfelelő személyzet rendelkezésre álljon. A 18. század közepén a korszak jellegzetes mérnöki "munkálatai" a határjárások voltak. A vitákat eldöntő, tanuk és vármegyei tisztviselők jelenlétében telt bejárások eredményeit az egyes birtokok, községek, megyék határait jelölő térképeken rögzítették. Szükség volt ilyen jellegű felmérésekre a kamarai, az egyházi és a magán földesúri területeken egyaránt 2. A birtokhatárok rögzítésének módja volt az is, amikor a gazdálkodás megszervezése érdekében a földesurak elkészítették az uradalmukhoz tartozó valamennyi település térképét. E rajzok a falvak bel- és külterületét és a művelési ágakat szemléletesen ábrázolták. A magán földesúri birtok ilyen felméréseire rendszerint akkor került sor, ha öröklés vagy vásárlás útján a terület új tulajdonoshoz került 3. Vannak azonban szép példák az egyházi uradalmakból 4, és a kamarai birtokokról is. Kiemelhetjük c területen Kneidinger András 1768-ban szerkesztett. 130 lapból álló atlaszát az óbudai uradalomról 5, mely már a 18. század második felének nagy birtokrendezéséhez, Mária Terézia úrbéri rendelkezésének végrehajtásához kapcsolódott. A királynő célja az volt. hogy az úrbéres szolgáltatásokat egységesítse, a sokféle határhasználat gyakorlatában - a jobbágytelkek nagyságnak meghatározásával - rendet teremtsen. A birtokokon folyó felmérések lendületet adtak az útés vízépítésnek is. Az úrbéres területek kijelölése után az uradalmi birtokrészeket csak irtásokkal, a környező mocsarak lecsapolásával lehetett növelni, ami a vízszabályozási munkák iránti igényeket növelte. A meginduló mezőgazdasági áruterelésben a termények elszállításához egyre nagyobb szükség volt használható utakra, és a folyók, mint víziutak is fontos szerepet kaptak. A feladatok végrehajtásának feltétele volt az állami támogatás és a műszaki apparátus létrehozása is. Az állami műszaki szervezet a 18. század első évtizedeitől a kamara, mint földesúr birtokain dolgozott. 1715-től létesítették az első mérnöki státusokat, melyeket - többek között - a királynő majd az Esterházyak mérnöke, Mikoviny Sámuel, a korábban az esztergomi érsek szolgálatában állt Kovács (Fabricius) .János, Karpe Mihály, Böhm Ferenc, Coroni Sámuel, az említett Kneidinger András stb töltött be. 1780-ban c keretben már 40 fő dolgozott. A másik kormányszék, a helytartótanács az 1750-es évektől főként a nagyobb jelentőségű, több megyére kiterjedő vízimunkálatoknál vette igénybe a mérnökök segítségét. 1766-ban például Krieger Sámuel készített tervet a Balaton. Sió, 1771-ben a Rába-vidék rendezéséről 6, Frics András szintén a Rábánál és a Mosoni-Dunánál tevékenykedett 7. A helytartótanács kérésére készített
