Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

1. szám - Hírek

64 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1994. 74. ÉVF. 2. SZÁM Az MTA ad hoc bizottsága Állásfoglalását és az arra vonatkozó nagyszámú írásbeli és szóbeli észrevételt az MTA Vízgazdálkodástudományi Bizottsága 1991. szeptember 19én, október 21-én, november 13-án és december 12-én részletesen megvitatta és a vita lezárásaként a fenti Véleményt az 1992. március 3-i ülésén egyhangúlag elfogadta. Budapest, 1992. március 3. Zsuffa István Starosolszky Ödön titkár elnök Tisztelt É.T.! Érdeklődéssel olvastam, de őszintén szólva kiábrándítónak találtam a Magyar Tudományos Akadémia Ad-hoc bizottságának a bősi Vízlépcső ökológiai-környezeti kockázatait összefoglaló állásfoglalását. Mint az Egyesült Államok egyetlen kutatója, aki 1989-ben a vízerőművek környezetvédelme terén elért munkásságáért a Phillip R. Hoffman kitüntetést nyerte el, úgy érzem, hogy elismert szakmai tevékenységem és több évtizedes tapasztalataim feljogosítanak arra, hogy az MTA Ad-hoc bizottságának véleményét tudományos szempontból alaptalannak és az e téren rendelkezésre álló gazdag nemzetközi tapasztalatokkal összeférhetetlennek minősítsem. Remélem, hogy a Bizottság számomra ismeretlen tagjait ezzel a véleményemmel nem sértem meg, hiszen náluk valószínűleg sokkal híresebb tudósok is foglaltak el olyan álláspontot, amit ma már egy középiskolás diák is megmosolyogna. Például a kiváló tudós Lord Kelvin a Royal Society (Brit Tudományos Akadémia) elnöke 1895-ben kijelentette, hogy a levegőnél nehezebb repülőgépek építése nem lehetséges. Charles Duell, az Egyesült Államok Találmányi Hivatalának igazgatója 1899-ben azt a véleményét fejezte ki, hogy „Mindent, amit fel lehetett találni, már feltaláltunk". Róbert Willikan, a világhírű Nobel-díjas (1923) fizikus véleménye szerint. „Valószínűtlen, hogy az ember valaha is képes lesz az atom erejének felhasználására". Ha ezek a kiváló tudósok tévedhettek, nézetem szerint az Ad-hoc bizottság állásfoglalását is szabad kritikus szemmel megítélni. Minthogy az állásfoglalás minden tételére egy rövid levélben nem lehet kitérni, néhány, véleményem szerint súlyos és feltétlenül elhamarkodott kijelentéssel kívánok csupán vitába szállni. A Bizottságnak abban igaza van, hogy az ökológiai folyamatok rendkívül bonyolultak és a várható hatások „prognosztizálásakor gyakran jutunk el olyan összefüggésekig, amelyen túl az ismeretek hiányában további egzakt következtetéseket levonni már nem lehet". Bár kétlem, hogy egzakt következtetés bármilyen fokon levonható, hiba lenne a fejlődést megállítani csak azért, mert a tudományos ismereteink nem alkalmasak a várható következmények előrejelzésére. A tudomány legkimagaslóbb eredményeit empirikus úton, a jelenség minőségi és mennyiségi elemzése útján sikerült kivívni. A bősi vízlépcső ökológiai hatásait és az esetleges kockázatokat nem egy laboratóriumban talán előállítható folyamatból önkényes következtetések alapján, hanem a rendelkezésre álló, igen gazdag gyakorlati tapasztalatok segítségével kell megítélni. Kategorikusan kijelentem, hogy az utóbbi 30 évben egyetlen olyan vízerőmű (vízlépcső, szivattyús tározó) nem létesült az Egyesült Államokban, amely a környezetre káros összhatást gyakorolt volna. Továbbmenve, minden egyes létesítmény esetében a környezeti összhatás - néha mesterséges beavatkozás következményeként - jelentős javulást mutatott. Ez nemcsak az utóbbi időben és éppen ezért nagyobb körültekintéssel tervezett és üzemeltetett létesítményekre vonatkozik, hanem az évszázad elején épült vízlépcsőkre is. Például a síkvidéki és a Duna érdekelt szakaszához hasonló viszonyokkal jellemezhető Mississippi folyó felső folyásán több, mint harminc vízlépcső létesült, elsősorban a hajózás és részben ármentesítés érdekében. Itt a ma már több évtizedek során szerzett tapasztalatok semmi néven nevezendő káros ökologiai változásokra nem utalnak. Éppen ellenkezőleg, a létesítmények kezelésével megbízott Army Corps of Engineers az eredeti környezet minőségét mesterséges beavatkozással jelentős mértékben megjavította. Hasonlóak a tapasztalatok az Ohio folyón épült vízlépcsőkkel kapcsolatban is. De nem szükséges az Egyesült Államok tapasztalataira támaszkodni. A Ráckevei-Duna-ág problémái igen hasonlóak a csallóközihez, különösen a szennyezettség kérdésében. Miért nem kisérli meg az MTA Ad-hoc bizottsága a hidrológiai, hidrogeológiai, morfológiai és hidraulikai kérdésekhez valóban hozzáértő szakemberek bevonásával egy olyan véleményt alkotni és egy stratégiát kidolgozni, amely a környezet minőségének javulását biztosítja és az állam gazdasági érdekeivel egybehangzó megoldáshoz vezet? És itt elsősorban a már csaknem teljesen befejezett erőmű néhány éves próbaüzemeltetésére és az üzemeltetés során esetleg felmerülő, de véleményem szerint teljesen valószínűtlen, vagy elenyésző nagyságrendű problémák kiküszöbölésére utalok. Az MTA Ad-hoc bizottságának állásfoglalása aggodalmát fejezi ki a rákkeltő és génmutáló anyagok duzzasztás okozta esetleges tnegszaporodásával kapcsolatos közegészségügyi következményekről. Ez az aggodalom teljesen alaptalan, és tudományos körökben ma már általánosan elfogadott véleménnyel homlokegyenes ellentétben áll. A környezetvédők aggodalma, hogy a természetbe mesterségesen bevezetett rákképző anyagok „rákjárványt" idéznek elő, statisztikai adatokkal nem támasztható alá. A tüdőrák az egyetlen rákfajta, amely áldozatainak száma az utóbbi 30-40 évben jelentősen megnövekedett (Stephen Sternberg). Ez pedig nem a víz, hanem a levegő- és a környezet minőségét hátrányosan befolyásoló széntüzelésű erőművekben kellene termelni, vagyis az MTA Ad-hoc bizottságának állásfoglalása a közegészségre hátrányos helyzetet teremthet. A bizottság állásfoglalásában jó néhány naiv kitétel található. Az az aggodalom, hogy a csatorna aszfaltburkolatából mérgező anyag kerül a tápanyag láncolatba, egyszerűen képtelenség. A levegőben lévő kátrányos anyagok mennyisége milliószor több, mint ami a vízbe kerülhet. A bizottságnak nem okozott volna nagy megterhelést, ha utánanéztek volna annak, hogy százszámra épülnek aszfaltburkolatú ivóvíz-tároló medencék a világ minden táján, és semmi jele nincs annak, hogy az aszfaltburkolat az ivóvíz minőségét befolyásolta volna. Az MTA Ad-hoc bizottságának a földrengés veszélyével kapcsolatos megjegyzésről csak annyit, hogy Kaliforniában több mint 30 nagy gát épült, igen sok ezekből a Szent András vetődéshez közel. Egyetlen földrengés után sem észleltek aggodalomra okot adó károkat annak ellenére, hogy több kaliforniai földrengés erőssége a bősi erőmű környezetében elképzelhető legerősebb földrengésnek több, mint a százszorosa volt. Ez egész egyszerűen kizárt dolog. Végül egy kérdést szeretnék feltenni. Senki sem gondolt arra, hogy a vízszennyeződés elleni védelem legegyszerűbb módja a szennyvizek megtisztítása, még mielőtt a befogadóba (Dunába) vezetnék? Az MTA Ad-hoc bizottságának jóhiszeműségét egy pillanatra sem vonom kétségbe. De, sajnos, a tájékozatlanságot a jóhiszeműség nem pótolja. Üdvözlettel Dr. Karádi Gábor