Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)
4. szám - Refuznyiki
254 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1994. 74 . ÉVF . 2 . SZÁM s ezért ennek megfelelően „adóvisszatérítésiben részesítette a vízügyi feladatokat ellátó szerveket, (törvényhatóságokat, víztársulatokat). Magyarországon a vízkár által veszélyeztetett érték többszöröse az európai átlagnak, ezért súlya is ennek megfeleló'en sokkal nagyobb. Miután várható az időjárás csapadékosabbá fordulása (néhány éve Nyugat-európa már ennek csapásait szenvedi), árvízmentesítési és vízrendezési létesítményeink jelen leromlott állapota szinte reménytelen helyzetet idézhet elő valamilyen - a tavalyi nyugat-európaihoz vagy USA-belihez, vagy az idei kínaihoz hasonló - védekezési helyzetben. Addig kell(ene) felkészülnünk, amíg nem szorít a kényszer. A vízjárás (a vízháztartás) szélsőségei nemcsak az árvizek elöntéseivel, hanem az aszályok vízhiányával is fenyegetik az ember életét, a „természetes és a kultúr" élővilágot és a társadalom értékeit. A „fölös" víz energiája pusztítja (erodálja) a termőréteget, feliszapolja a vízfolyások medrét, rombolja a parti létesítményeket, akadályozza a vízi közlekedést, és a legnagyabb katasztrófát kiváltó jeges árvizek forrásává válhat. Hazánk vízfolyásainak szeszélyes, „természetes" vízjárása egyrészt hozzájárulhat az ember életét és egészségét veszélyeztető életközösségek kialakulásához, másrészt a „természetes és a kultúr" életközösségek létét is veszélyeztető folyamatok forrása lehet. A „kevés" víz az aszályhelyzet meghatározó eleme. Elhárításának egyedüli módja az öntözés. Ennek vízgazdálkodási feltételei az ország egy jelentős részén lényegében rendelkezésre állnak. A mezőgazdálkodás feltételei mellett a közgazdasági feltételek megteremtése a sürgős feladat. Ha hiányzik a vízháztartás (mennyiség, minőség) és a vízgazdálkodás (hasznosítás, kárelhárítás) intézményi, informatikai és szervezeti egysége, akkor szinte lehetetlen a „természetes" vízháztartás szélsőségeiből fakadó károk mérséklése, elhárítása. Nem kevésbé fontos az e célokat szolgáló létesítmények működtetése (fenntartása, üzem, szervezet), s legalább szinten tartásához szükséges fedezet biztosítása. D. A Bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer (BNV) és általában a folyócsatornázás (pl. drávai vízlépcsők) A BNV a politikai rendszerváltozás „trójai falova" volt. A falóból előtört „görög harcosok" kezdetben aggályokat hangoztattak, később ezek az aggályok (megalapozatlan és bizonytalan) kijelentésekké léptek elő, amelyeket - úgy tűnt - a későbbiek során hangoztatóik el is hittek (pl. a szlovák „C" változat, a dunacsunyi vízlépcső csak „papírtigris"). A görög harcosok" alá az igazi lovat a miniszterelnök 1989. májusi kijelentése (a nagymarosi vízlépcső építésének felfüggesztése) és a Magyar Országgyűlés 1989. októberi dodonai állásfoglalása adta, (melynek eredménye a nagymarosi vízlépcső építésének leállítása, a dunakiliti vízlépcső építésének felfüggesztése). Ezen a lovon azután számos politikai kalandor is belovagolt a politikai szférába, s nemkevés környezetvédelmi álruhába öltözött „szakértő" is behajtotta a maga járandóságát; s mindez a szenzációhajhászó sajtó asszisztenciája mellett, a szakértelem és a hozzártés szigorú kizárásával történt. A legfőbb „szakmai" ellenérv, az ökológiai katasztrófa az 1989/94. közötti időszak során azonban nem volt bizonyítható, annak ellenére, hogy a katasztrófa-feltárás minden eszköze az ellenzők irányítása alatt állt, (s a vízügyi szolgálat szakemberei úgyszólván szóhoz sem juthattak). Sőt, ellenkezőleg! A szlovákok a dunacsunyi vízlépcső ideiglenes üzembe helyezése (1992. október 25.) után megoldották a csallóközi hullámtér és mentett ártér vízpótlását, és ez (dán ellenőrzés mellett) szinte „paradicsomi" állapotokat hozott létre a korábbi időszakban a lepusztulás határára sodródott vidéken. Intő ellenpélda a magyar állásfoglalás és a szigetközi hullámtér és mentett ártér jelen állapota. Az 1989. óta egyre keményedő magyar politikai oppozíció azután „sikeresen" elvezetett az északi szomszédunkkal való állandósult konfrontációhoz, a Hágai Nemzetközi Bíróság megkereséséhez és nemzetközi lejáratódásunkhoz, a több tíz, esetleg száz milliárd forintot is meghaladó gazdasági kárunkhoz, (aminek nincs ellentétele, ez tiszta ráfizetés). A csapdahelyzetből való kilábaláshoz egyetlen megoldás látszik célra vezetőnek: vissza kell térni a közös, szlovák-magyar hasznosítás-kárelhárítás koncepciójához a Duna Pozsony-Budapest közötti szakaszán. A BNV-vel összefüggő (környezetvédelmi álruhával álcázott) politikai irányvonal következményei intő példával kell szolgáljanak általában a folyócsatornázás (ami világtendencia), de különösen a drávai vízlépcsők és így déli szomszédainkkal való kapcsolataink megítélését illetően is. Haladéktalan és stratégiai fontosságú lépésnek tűnik, (mert már a 24. óra végén járunk, s remélhetőleg még nem múlt el), a kétoldalú, (vagy esetleg az Európai Unió közreműködésével háromoldalú) szakértői (és nem környezetvédői álruhával álcázott plitikai kalandorokra támaszkodó) tárgyalások újrakezdése a BNV-vel kapcsolatban. Ehhez azonban sürgős törvényhozási és kormányzati felhatalmazás szükséges, mert az 1989. májusa óta meghozott, és a későbbiekben - feltehetően - hatályon kívül helyezendő kormányzati és törvényhozási állásfoglalások (pl. az 1992. évi XI. törvény, vagy a 25/1994. (IV. 13.) OGY határozat, vagy pl. a magyar kormány 1992. május 25-i jegyzéke a BNV államközi szerződésének megszüntetéséről, stb.) bármilyen ésszerű, (ökológiai szempontból is) célszerű és gazdaságos megegyezés lehetőségét kizárják. E. Vízgazdálkodási együttműködés a Duna-medencében A magyar vízgazdálkodás meghatározó feltétele az a körülmény, hogy gyakorlatilag mind a felszíni, mind pedig a felszín alatti vízrendszereit az ország határai keresztezik, illetve megosztják. A szomszéd országokkal a trianoni békeszerződés után hét évtizedes erőfeszítésekkel eredményes és előre mutató együttműködés alakult ki. Halaszthatatlanul fontos feladat a vízgazdálkodási együttműködés újra rendezése; indokolt és időszerű az mind az intézményi keretek, mind a tartalom vonatkozásában. Számítani kell arra, hogy a gazdálkodás átalakításának időszakában gyarapodnak a természeti környezethez fűződő érdekekkel kevésbé számító és a vízjárást károsan befolyásoló tevékenységek; az intenzív gazdaságfejlesztés pedig nem fog kevesebb vízgazdálkodási következménnyel jámi, mint ami a fejlett országok esetében tapasztalható. Ezekből következően egyértelműen számolni kell a vízrendszerben kialakuló kedvezőtlen hatások növekedésével. A trianoni békeszerződés alapjaként „a vizek akadálytalan és károkozás nélküli levezetésének" és „a meglévő vízügyi rend megtartásának" elvét jelölte ki, ami az adott helyzetben a konfliktushelyzetek elkerülése és az együttműködés „minimum" szintjének előmozdítása szempontjából pozitív lépés volt. A politikai és gazdasági körülmények ma már a minimálisnál magasabb szintű együttműködést tesznek kívánatossá, nevezetesen, a közös érdekű hasznosítás és szabályozás irányába való elmozdulást. Az együttműködés vonatkozásában tudomásul kell venni, hogy a Dunán, Tiszán és a határt alkotó, vagy keresztező más nagyobb folyókon a folyócsatornázás, illetve az ehhez kapcsolódó vízhasználati, vízépítési és vízgazdálkodási kérdéseket szomszédaink (sokrétű és tárgyszerű indokoltsággal) kiemelt fontosságú feladatnak tekintik. * * * A vízügyi szolgálat több évszázados (legalább a XVII XVIII. század óta) fennállása alatt nem egyszer előfordult,
