Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

6. szám - Jaskó Sándor: A magyarországi folyóhordalék-lerakódások nagy formái

318 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM szetvédelmi Terület állat- és növényvilágát bemutató kiállításnak és a gépi berendezéseknek, kiegészítve a szivattyútelepek hétköznapjait bemutató fényképeknek. 6. Felszín alatti vizek történeti gyűjteménye A vízgazdálkodás másik nagy szakágának, a felszín alatti vizek kutatás-, feltárás- és hasznosítás-történetét több gyűjtemény is feldolgozta. A Kárpát-medence és a mai Magyarország vizeiről a legszélesebb körű tájékoztatást a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeumban 1979ben életre hívott „Gyógy- és Ásványvíztörténeti állandó kiállítás" ad. Bemutatja az ásvány- és gyógyvízforrásokat, az aknás kutakat és az artézi kutakkal feltárt hévizet és hasznosítását. A kiállítás elsó' részében főként a gyógyfürdőkkel (Vida M. 1979), míg a másodikban az ívókúrás hasznosítással és az azt kiegészítő palackozott gyógy- és ásványvízzel lehet megismerkedni. Közöttük helyet kapott mint fontos gyógyászati segédanyag a Hévizi-tó terméke, a gyógyiszap is. A sok ásványi anyagot és tőzeget tartalmazó iszapot házi használatra szárítva és csomagolva iszapkompresszorként forgalmazzák (Dobos /. 1979). A felszíni víz és a források hasznosítása mellett a legrégebbi és a legáltalánosabb víznyerésre a talajvíz nyújtott lehetőséget. Feltárásukhoz különböző falazatú és felsőrész-kiképzésű aknás kutat építettek. Nagyobb mélységűeknél a víz kiemeléséhez gyakran szivattyút is használtak. A kutak történetében a következő határkő - előbb a kisebb, majd a nagyobb mélységű artézi kutak mélyítése. Orosházán, ahol a „Vízellátás-történeti Gyűjteményt" 1983-ban a város belterületén egy régi víztoronyban alakították ki, számos tablón mutatják be fő- i képpen a városra jellemző ásott kutak kiképzését, az artézi kutakat, a kúttársaságok munkáját és legvégül a jelenleg üzemelő vízművet Vízhordó edényekkel, szivattyúkkal és egyéb vízkiemelő szerkezetek bemutatásával zárul a szabadtéri kiállítás. A főváros vízellátását több mint 100 éve majdnem kizárólag kis mélységű kutak biztosítják. Kétezer évvel ezelőtt a rómaiak Óbudán forrásokból nyerték a vizet és hasonló megoldásokról tudunk a középkorban is, bár emellett felhasználták a Duna vizét is. A korszerű intézményes vízellátás kezdete 1868-ra nyúlik vissza, amikor William Lindley londoni mérnök elkészítette a vízmű tervét. Az első kutat az Országház mellett Burgermeister György székesfehérvári kútmester létesítette. Ezután jelölték ki a káposztásmegyeri vízmű területét, s Wein János vízmű igazgató tervei szerint a természetes szűrést alkalmazva 1893-ban kezdték kiépíteni és 1904-ben fejezték be. A főváros fő vízbeszerzési bázisát - a felszíni (dunai) vízkivételi művön és néhány mélyfúrású kúton kívül - továbbra is a kb. 780 partiszűrésű kút képezi. Budapest északi határa közelében, a Káposztásmegyeri Vízmű területén 1980-ban rendezték be a bal parti I. gépházban a főváros vízellátás-történeti kiállítását. A tablók és a tárlók a Fővárosi Vízművek történetének dokumentumait mutatják be, kiegészítve ritkán látható gépegységekkel. Nagy kár, hogy a kiállítás kiesik a főváros múzeumi hálózatából, ezért látogatottsága meglehetősen gyér. A visegrádi „Zsigmondy Vilmos Gyűjtemény" annak a XIX. századi, nemzetközileg is elismert kiváló bányamérnöknek állít emléket, aki megteremtette Magyarországon a tudományos alapon nyugvó mélységi vízkutatást és -feltárást, azaz az artézi kutak létesítését. Az egy személyben bányamérnök, geológus, hidrológus Zsigmondy Vilmos (1821-1888) nemcsak a hévízfeltárásban jeleskedett, hanem javaslatával elindította a lakosság egészséges ivóvízzel való ellátását is. Hatására 1866 óta már 60 000 körüli artézi kút létesült az országban. Az 1968-ban megnyitott kiállítást a Vízkutató és Fúró Vállalat alapította és a gyűjteményt 1975-ig főként Zsigmondy Vilmos személyével kapcsolatos írásos és rajzos anyagok képezték, amelyet az ország legfontosabb víztároló kőzetei és a hévízkutak kalcium-karbonát-kiválásai egészítettek ki. Később a kőzetgyűjtemény felszámolásával a gyűjtőmunka már országos szinten az atézi kutak történeti adatait és emlékeit igyekszik feltárni és bemutatni (Dobos I. 1971). 7. Csatornázás-történeti gyűjtemény A Fővárosi Csatornázási Művek az 1917-ben átadott óbudai (Zsigmond téri) főgyűjtő és szivattyútelep gépház-termében 1987-ben nyitották meg a „Budapest csatornázás-történeté"-t bemutató kiállítást. A tablók és a tárlók a rómaiaktól a középkoron keresztül napjainkig bemutatják a csatornázás kialakulását. A kiállítás tárgyi anyaga között látható egy jura időszaki mészkőből kialakított - valószínűleg középkori - csapadékvíz elvezető csatornarészlet. Bár 1847-ben már Pesten megindulhatott volna a csatornaépítés a „Helyhatósági szabály" alapján, az meglehetősen hosszú ideig elhúzódott úgy, hogy ott és Budán is csak az 1870-es évek elején kezdték el a munkálatokat. Ehhez az első tervet az angol Bazalgette W. /., London város főmérnöke készítette (1869), majd többszöri átdolgozás után Martin Ottó, a mérnöki hivatal vezetője alakított ki egy végleges tervet. Budára Reitter Ferenc készített időtálló tervet. A fővárosban létesült szennyvíz-csatorna hossza ma már meghaladja az 1600 km-t (Dubecz I. 1987). A bemutatott múzeumi hálózat 3 múzeuma és 15 gyűjteménye áttekintő képet ad az országban századok óta tartó víz elleni küzdelemről, valamint a felszíni és a mélységi vizek sokrétű hasznosításáról. Megismerteti ezenkívül azokat a nagyszerű mérnöki alkotásokat, amelyek egy részével még ma is lehet találkozni és méltán hirdetik kiváló alkotóik nevét és nagyságát. (A hálózat földrajzi elhelyezkedését lásd az 1. ábrán.) A világ legtöbb országa -nem rendelkezik magyar jellegű vízügyi hálózattal, sőt kifejezetten ilyen, vagy ehhez hasonló múzeum is alig található. A legtöbb helyen egy-egy osztály vagy részleg - beépülve egy általános témájú múzeumba - az országra jellemző vízügyi szakágat dolgoz fel, mint például Argentínában, Brazíliában, Romániában oceanográfiai osztállyal rendelkező múzeum működik. Franciaországban viszont