Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

1. szám - Szodfridt István: Az erdő és a talajvizek kapcsolata a Duna–Tisza közi hátságon

44 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM Az erdő és a talajvizek kapcsolata a Duna-Tisza közi hátságon Szodfridt István Erdészeti és Faipari Egyetem 9401 Sopron, Pf. 132. Kivonat: Ámbár a talajvízszint-süllyedések és az erdőterületek között összefüggés lehet, mégis, fel kell hívni a figyelmet, hogy a térképes eljárás még nem ad teljes eligazítást, s a levont megállapítások érvénye azért vitatható, mert az erdő fáinak fajtája, kora, a gazdálkodás módja, az erdő inhomogén volta eltérő mértékben hat a vízkészletekre. Több ismereüen tényező akadályozza a számszerű következtetések egyértelmű levonhatóságát Éppen ezért fontos volna az erdőnek és a talajvíznek a kölcsönhatásait részletesebben megvizsgálni és az elkezdődött kutatásokat kiterjedten folytatni. Kulcsszavak: Erdő, vízgazdálkodás, talajvíz Ismert tény az, hogy a Duna-Tisza közén a talajvíz szintje az elmúlt években jelentős mértékben lejjebb szállt, ennek mértékét vízügyi források (Major Pál közlései) átlagosan mintegy 2 m-re teszik. Tekintettel arra, hogy az erdészet az elmúlt évtizedek talán legnagyobb kihívása előtt áll, 150 000 ha-nyi új erdőt kíván létesíteni zömében az alföldi területeken, az említett térség vízkészletének ilyen mértékű csökkenése ezen tervek megvalósítását is erősen befolyásolhatja. Ezért szükséges az, hogy az erdők és talajvíz kapcsolatával elmélyültebben is foglalkozzunk. Ugyancsak Major Pál és Neppel Ferenc Vízügyi Közleményekben megjelent dolgozata mutat be térképet, amely a talajvízszint csökkenését ábrázolja, valamint ezzel összefüggésben értékeli az erdők elterjedését is bemutató térképet. A két térképlap egymásra helyezése azt eredményezi, hogy a legerősebb talajvízsüllyedések helye és az erdők területi kiterjedése között kapcsolat van. Ebből pedig az következne, hogy az erdők további telepítését a térségben le kellene állítani, hiszen az erdők olyan igények elől vehetik el a vizet, amelyek megfelelő vízellátás híján működőképtelenné válhatnának. Az említett jelentős feladatokra tekintettel érdemes ezzel a felfogással kicsit részletesebben is foglalkoznunk. Előre szeretném bocsátani, hogy egyik ágazatnak sem szolgálná az érdekét, ha a mundér becsülete érdekében hamis fejtegetésekbe bocsátkoznék. Csakis a helyzet tárgyilagos értékelése vezethet előre, és adhat gyakorlati lépésekhez kellő eligazítást. Ebben a szellemben átgondolva a kérdést, azt kell mondanom, hogy a térképes eljárás, mint módszer, ilyen következtetések levonására nem alkalmas, tehát a belőle levont megállapítások érvénye is vitatható. A módszer alapvető gyengéjének azt tartom, hogy az erdőt, mint homogén közeget veszi figyelembe, holott az erdő fafajokból áll, ezek különböző korosztályú megjelenéseivel képviselt és maga az erdőgazdálkodás különböző kezelési eljárásokat is alkalmaz, ezek mindegyike a vízkészlet-gazdálkodásra eltérő mértékben hat, tehát nem lehet őket összevontan számításba venni. A három tényező - fafaj, korosztály, gazdálkodás számszerű hatását csak a fafajok esetében tudom pontosabban megtenni, a korosztályok hatását csak következtetéssel érzékeltethetem, a gazdálkodás adta különbözőségre nincsenek adataim, ennek okaira később rá kívánok még mutatni. A fafajok vízigénye erősen eltér egymástól. A térségben leginkább elterjedt és alkalmazott fafajok vízigényére vonatkozóan Járó-Führer vízvizsgálati adatait idézhetem. E szerint 1 ha kocsányos tölgyes évi vízigénye 441 mm, az akácé 279 mm, a nemesnyáraké (fafajtára bontás nélkül) 680 mm, az erdeifenyőé 205, a feketefenyőé 185 mm. A bemutatott számok kellően igazolják, hogy a talajvízsüllyedés helyén található erdők faji összetétele kihat a jelenségre. De vegyünk egy másik számsort. Nagykőrös város erdejét Rédei Károly erdőmérnök levéltári kutatásai alapján 1890-ben a következő fafajok százalékos előfordulásával lehetett jellemezni: kocsányos tölgy 88,4, akác 2,4, fehér- és szürkenyár 9,2%. Az 1990-es állapot képe viszont a következő: kocsányos tölgy 40,9, akác 40,4, fehér- és szürkenyár 0,9, nemesnyár 3,0, erdeifenyő 9,2, feketefenyő 5,4%. Vagyis ha a két számsort egybevetjük, azt kell látnunk, hogy a korábbi állapotban az őshonos tölgyek képezték az erdők zömét, egyéb fafaj alig volt rajtuk kívül. Az újabb felvétel az akác és a fenyők előretörését, az őshonos fafajok visszaszorulását jelzi. Ha a korábban bemutatott Járó-Führer féle adatokkal megkíséreljük a nagykőrösi erdő vízigényét számítani, akkor - e szerint - a korábbi 437 mm-es ha-kénti vízigény lecsökken 346 mm/ha-ra. Vagyis - kerekítve - mintegy negyedével csökkent a vízigény. Nem rendelkezünk múltbeli üzemtervi adatokkal azokról a községhatárokról, ahol fenyvesítés vagy akácosítás még erőteljesebben jelentkezik (Kunadacs, Kiskunhalas, Bugac stb.), ezért ezekre itt most nem hivatkozom. Felvetődik viszont mindjárt az, hogy az összehasonlítást a korábban erdővel nem borított, egyéb rendeltetésű, de később beerdősített területek hasonló adataival kellene megtenni. Mivel a természetes lágyszárú növényzetből álló vegetáció vízfogyasztását nem ismerjük, más megközelítését próbáltam követni a kérdés vizsgálatára. Újra Járó-Führer adataihoz nyúltam és ezeket egybevetettem Kecskemét sokévi csapadékátlag adatával. Ez utóbbi Szilágyi Tibor adatai szerint 506 mm-re tehető. Vagyis, ez a csapadékmennyiség önmagában elengendő lenne az akácnak is, a kétféle fenyőfajnak is, azonban semmiképpen nem elég a nemesnyámak. Ez tehát az a fafajtacsoport, amely a csapadék vizén kívül kénytelen igénybe venni más vízforrásokat, vagyis a talajvíz vízkészletét is. Ha ezt nem teheti, akkor nem szabad vele foglalkozni. A vázolt fejtegetés természetesen csak az ombrométerbe gyűjtött csapadékadatot veszi figyelembe, nem számol azzal, hogy erdővel borított terület talajfelszínére nem ez a vízmennyiség jut el, tehát a fenyők vízigényét sem ez elégíti ki, hanem csak az a mennyiség,