Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

3. szám - Nagy György: A Fővárosi Vízművek gazdálkodási tevékenysége, 1968–1992

NAGY GY.: A Fővárosi Vízmüvek gazdálkodási tevékenysége 185 Az építőiparnak a teljes termelési értékben képviselt hányada a 70-es évek végéig egyre növekedett. A 70es évek közepétől pedig az ipari tevékenység is csatlakozott az alaptevékenységen kívüli tevékenység részarányának növekedéséhez. Az 1973-ban üzembehelyezésre került Rocla Csőüzem az első 1-2 évben csak a saját vállalkozásban végzett építőipari beruházásokhoz (tehát belső felhasználásra) gyártotta termékeit. Rövidesen azonban önállóan is megjelent a "piacon", ahogy termékválasztéka egyre bővült. A számok tükrében vizsgálva is kétségtelen, hogy a 70-es évek közepétől a 80-as évek második feléig tartó időszak az építőipar és az ipar "aranykorszaka" volt. A nagy volumenű fejlesztési munkák egész sora (Csepel I-III. ütem, Gellérthegyi medencerendszer stb.) valósult meg, a vállalat saját forrásain túlmenően nem csekély hányadban külső források igénybevételével, egyéb állami beruházásként valósult meg. Az ivóvíz ágazat folyamatos volumennövekménye ellenére az alapfeladaton kívüli tevékenységek javára történő arányeltolódás folytatódott, s csúcspontja 1979 volt, amikor az ivóvíz üzemág 62%-os részaránya mellett az építőipar 24%-os és az ipar 12%-os hányaddal képviselte magát. Ez a tendencia a 80-as évek második felében fokozatosan megváltozott. Ennek nagyrészt a bővítésre, rekonstrukcióra rendelkezésre álló vállalati és tanácsi (majd önkormányzati) források csökkenése, valamint nemzetgazdasági szinten az építőipari, ipari piacok beszűkülése volt az oka. 1991-ben a vállalat 3,8 milliárdos árbevételéből az építőipar már csak 12%-os, az ipar 2%-os mértékben részesedik. Az arány várhatóan tovább romlik 1992-ben, s ebben nem elsősorban a számviteli törvény szerepe (saját vállalkozásban végzett beruházások árbevételként nem mutathatók ki többé) lesz a mérvadó. (A Fővárosi Vízművek tevékenységeinek alakulását az 1/a. és 1/b. ábra mutatja.) A közvetlen költségek elemei arányának változása (költségszint) A költségek alakulása, a költségnemek arányváltozása szoros összefüggésben van a tevékenység jellegével, ezek összetételével, arányainak változásával, továbbá a közgazdasági szabályozók alakulásával. Az ivóvíz ágazat hatalmas volumene, s ezzel meghatározó jellege miatt az arányváltozások nem látványosak. Ezzel együtt a 25 év tendenciái nyomon követhetők. Az anyagköltség szintjének, részarányának alakulására az építőipari tevékenység, illetőleg az ivóvíz ágazat villamosenergia felhasználásának volumene és árának változása hatott döntő súllyal. Nem hanyagolható el az egyre anyagigényesebb ivóvíz-tisztítási technológiák belépésének (Ráckevei Vízmű stb.) hatása sem. Az anyagigényes építőipari tevékenység felfutása a 70-es évek második felétől érzékelhető határozottan az anyagköltség növekményében, mely a 80-as évek közepéig tart. Ettől az időponttól kezdve azonban az aránynövekményben a villamos energia árának többszöri és drasztikus emelése (az ivóvíztermelés volumenének növekménye mellett), valamint a víztisztítás egyre dráguló technológiai követelményei játszották a döntő szerepet. Az építőipar és az ipar ugyanis ebben az időszakban már a lefelé szálló ágban volt. A bérek és ezek közterheinek alakulásával az anyag külön fejezetben foglalkozik. Itt is meg kell azonban említeni az 1974-től korlátozott nyereségérdekeltség káros hatását, amely a csaknem végig kötött bérszabályozás mellett a nyereségágon sem tette lehetővé a méltányos keresetszint kialakítását. E költségnem részarányának változása egyebekben főleg a közteher %-ának több ízben történt korrekciójából adódik (pl: 1984-ben 30%-ról 40%-ra módosítás). Az 1988. évi kiugró részarány (emelkedés) a bérek közismert, a személyi jövedelemadó bevezetésével összefüggő bruttósításából adódik. Az értékcsökkenési leírás alakulása nem mutat igazán karakterisztikus képet, költségszintje a 25% és a 17% között mozog. A 70-es és a 80-as évek közepén jelentkező aránynövekmények a belépő nagy volumenű létesítményeknek a leírási alapra gyakorolt hatását mutatják. Ezzel együtt az átlagosan mintegy 20%-os részarány (1991-ben pl. már csak 17%) rendkívül alacsony, az utánpótlási árakra a 80-as évek közepétől messze nem nyújt már fedezetet. (Egyes fejlett európai országokban az amortizáció aránya 40% körül mozog.) Az újraértékelés elkerülhetetlen, mely a jövőbeni vállalati átalakuláskor végre megvalósulhat. Az egyéb költségek alakulását alapvetően a külső vállalkozóval végeztetett fenntartás volumene, valamint a külső egyéb szolgáltatások árszintje határozta meg. (Az arányok változását a 2. ábra mutatja be.) 3. A vállalati és az üzemági eredmény alakulása A vállalati munka egyik fontos fokmérője az eredmény alakulása. Az elmúlt 25 év alatt a vállalat (várhatóan éppen az időszak utolsó évét, 1992-t kivéve) minden évben nyereséget realizált. A nyereség összege azonban a külső feltételektől függően változott. (Ezzel az előzőekben már röviden foglalkoztunk.) 1968-73 között a nyereség éves átlaga meghaladta az 55 millió Ft-ot, (1967. évben 15 millió Ft nyereség realizálódott.) Az 1974-től bevezetett korlátozott nyereségérdekeltség következtében 1975 és 1985 között 25 millió Ft körüli volt az évi átlagnyereség, csekély szóródással. Kivételt az 1984. év jelentette, amikor is - a díjkiegyenlítés helytelen megállapítása miatt - csak másfél millió Ft nyereség realizálódott. Ez időszakban az elért eredmény nem a vállalat munkáját tükrözte, mert a díjkiegyenlítés következtében "kozmetikázott" adatok jelentek meg. A vállalat által elért eredményt általában a Vízügyi Alapba csoportosították át. A díjkiegyenlítési rendszer megszüntetése után jelentkező eredmény már a valós értékeket mutatja. 1991. évben az elért eredmény meghaladja a 75 millió Ft-ot. 1992-ben a költségekre fedezetet nem nyújtó központi ár, a számviteli törvény hatásai és egyéb tényezők következtében 50 millió forintot meghaladó veszteség várható. Ágazatonként vizsgálva a nyereség alakulását a következők tapasztal hatók. Az ágazatok eredménye alátámasztja azt, amit szabályozó változással kapcsolatban jeleztünk. 1968. évben a vállalat nyereségének döntő része még az ivóvízszolgáltatásnál realizálódott. 1973. évben az építőipar nyeresége már a vállalati nyereség 61,5%-át tette ki. A díjkiegyenlítési rendszer hatására (mely feladatával ellentétesen egyre inkább a vállalati szintű eredményt, s nem az ivóvíz üzemág eredményét "szabályozta be"), az 1980-as évek elejére már az ivóvíz üzemág veszteséget mutatott. 1980 és 1991 közötti 12 évben 10 alkalommal volt veszteséges az ágazat. (Csak 1982. és 1983. évben volt nyereséges a vízszolgáltatás.) Az említett 10 év alatt az ivóvíz üzemágon közel 430 millió Ft volt a veszteség. Miután ezekben az években - mint már előzőleg említettük - a vállalat nyereséget ért el, ez az eredmény az építőipari, az ipari és egyéb ágazatok nyereségéből keletkezett. Az alaptevékenységen kívüli tevékenységek eredményét nem szabad azonban túlértékelnünk, mert olykor jelentős részben a saját vállalkozásban