Hidrológiai Közlöny 1984 (64. évfolyam)

2. szám - Dr. Juhász József: A fővárosi hévízkészlet és célszerű hasznosítása

Dr. Juhász J.: Fővárosi hévízkészlet hasznosítása Hidrológiai Közlönly 1984. 2. sz. 75 törések lesznek a határok, hanem határozott keletnyugati mezőkre oszthatjuk a budapesti hévizes területet. Az északi mező és a középső mező határát az óbudai Árpád forrás alatt, de a Dagály kúttól északra húzhatjuk meg. A középső mező e vonaltól délre körülbelül a népligeti fúrás vonalában, attól kissé északra húzható határig tart. Ettől délre a déli mezőt találjuk. A három jól elkülönülő mező minőségileg is különbözik. Az északi mező langyos karsztvíz. A déli mezőben a „pesti" (csepeli) fúrásokból ugyancsak egyszerű hévizet kapunk. A geotermikus lépcső az országos átlaggal egyezik. Figyelemre méltó a középső mező. Itt találjuk a budai oldalon forrásokban és sekély fúrásokban a hévizet a Margitszigeten és Pesten a forró vizet. Ebbe a mezőbe esik a Filmlaboratórium két hidegvizes kútja, mutatva, hogy a hévíz alulról tör fel és a Filmlaboratórium kútjaiban megismert hideg vízzel keveredik felszállása közben. Ha tovább vizsgálódunk a középső mezőt északiközépső- és déli részre bonhatjuk. A középső mező északi része a Margitsziget középmagassága körül húzott határral jelölhető ki. Itt a második hőmérsékletkategóriába, annak is az alsó részébe tartozó vizeket találunk (37—42 °C). A középső mező középső része adja a legmelegebb és egyben leginkább gyógyhatású vizeket. Ide a budai oldalon a 42—60 °C közötti legmelegebb vizek, a Margitszigeti déli és a pesti forróvizű kutak tartoznak. Űgy látszik, a hévízszállítás itt a legfejlettebb. Ez a rész kb. a Lánchíd vonaláig terjed délre. A középső mező déli részében ismét csökken a hőmérséklet és a vizek gyógyhatása is kisebb mértékű. A három elkülöníthető mező tehát a kísérletek szerint egyetlen rezervoárt alkot, de a mélyen áramló karsztvíz és a hideg karsztvíz keveredésében lényeges különbség van. Ebben az új szemléletben vizsgálva a kérdést, azt kell mondani, hogy Budapest gyógyászati szempontból legértékesebb hévíztömegét a Margitszigeti Nagyszálló és a Lánchíd közötti sávon, a budai Duna-part közelétől keletre eső részben találjuk. Ezen a területen eredetileg a Lukács és Császár fürdő forrásai adták le természetes körülmények között vizüket. Jelenleg a Margitsziget déli kútja, az új margitszigeti kút, a Városliget 1., II. és a Pascal kút települt erre a sávra. Ebből az új Margitszigeti kút és a Pascal kút még nem termel. Az eddigi termelésből nem ismerjük a Városliget I. kút hatását, mert az olyan időben készült még, amikor nem voltak észlelések. Az 1940-ben létesített Margitsziget III. kút használatbavétele után, de különösen a felszabadulás utáni erőltetés eredményeként a Lukács-Császár források és sekély kutak vize hűlt és romlott minőségileg (Sarkó Károly, 1949). Ugyancsak lényeges romlást mutatott a középső mező északi részében települt Margitsziget I. és II. fúrás hőmérsékletben is, minőségben is. Kevésbé jelentős a középső mező déli részében található Gellért, Rudas, Rácz csoport változása. Ebben a térségben ugyanis nem volt újabb feltárás kivéve a Gellért tárót, mellyel a szökevényforrásokat kívánták megfogni és nem többletvizet termelni. A fenti feltételezések alapján az új Margiszigeti és a Pascal kút beindítása után a Lukács-Császár rendszernél a helyzet tovább fog romlani. Valószínű, hogy a velük jól összekapcsolódó Margitszigeti I. és II. is rövidesen további romlást mutat majd. Tekintettel arra, hogy az egész rezervoár összefügg — valószínűleg elsősorban á hideg karsztvíz járataiban — tartós túltermelés esetén fokozatosan romlik az egész budapesti hévízkitermelés lehetősége. Az egyensúlyra többlettermelés nélkül is hat a megcsapolási helyek változása. Ez már a rendszer „belső ügye", így az összes hozamra az összes kémiai és összes hőhozamra nem hat ki, de az egyes termelési helyek viszonyait megváltoztatja, esetleg jelentős mértékben. Az 1930-as évektől rohamosan áttértek a források használata helyett a foglalásoknak tekinthető sekély fúrások sorozatának létesítésére és a pesti oldal mélyfúrásainak építésére. A források pótlására készített sekély fúrások vize, pl. a Lukács, Császár fürdőnél is eleinte jobb minőségűnek és magasabb hőmérsékletűnek mutatkozott a közeli források átlagánál. Az eredmény azonban lassan romlott, s bár a hozamnak nincsen észrevehető csökkenése, az összetétel romlása és a hőmérséklet csökkenése néhány év afatt is számottevő. Ennek magyarázata az lehet, hogy a sekély 80—100 m-es fúrásokkal eleinte az újonnan feltárt rétegben raktározott meleg gyógyvizet termelték ki. Később azonban a szivattyúzással történő vízkivétel folytán elsősorban hideg karsztvíz hozzáfolyását segítették elő, ami a vizet már lehűti és felhígítja. A hideg karsztvíz utánpótlódása — azonos járatokat feltételezve — a vízkivétel közelében lévő néhány méternyi leszívás esetén is a megnövekedett esés miatt jelentősen megnő, hiszen a karsztvíztartó oldalát csapoljuk meg. Az 1800—2000 m-től lényegében az eredeti járatokon feltörő forró vízre viszont ez a néhány m-nyi leszívás gyakorlatilag nincs hatással, esése nem növekszik észrevehetően és így hozama is lényegében változatlan. A sekély fúrásokból történő víztermelés tehát nemcsak a termelő kút vízösszetételét és hőmérsékletét rontja, amíg egy adott leszíváshoz tartozó, számunkra kedvezőtlen egyensúlyi helyzet be nem áll, hanem a gyógyforrások hasadék-, ill. járatrendszerére a sekély fúrásokkal a Budaihegység felől mintegy hideg karsztvíz „leplet" húzunk rá, amely a forró víz komponenst még jobban visszaszorítja. A sekély fúrás tehát szivattyús üzem esetén bizonyos mértékig még a közelben működő források hozamát is rontani fogja, sőt azok összetételére is kihathat. Ezt a jelenséget kiegészíti a mélyfúrások létesítése. A forrásokba jutó víz, amelyet a pesti mélyfúrások alapján 80—90 °C-nak kell feltételeznünk, legalább 1800—2000 m mélységből származik. A keverő hideg karsztvíz a budai és Pilis-hegységekben a felszínközeli karsztból pótlódik. A víz-