Hidrológiai Közlöny 1976 (56. évfolyam)

4. szám - Dégen Imre: Kvassay Jenő és Sajó Elemér szellemi öröksége

Dégen I.: Kvassay Jenő és Sajó Elemér Hidrológiai Közlöny 1976. 4. sz. 147 társai közül. Gazdag tapasztalatokat szerzett főleg a tervezés, építésvezetés, a gyakorlati vízépítés terén, a Soroksári Dunaág csatornázásánál, majd a Budapest—Csepeli Kereskedelmi Kikötő építésénél. A Tanácsköztársaság idején Bogdánffy Ödön mellett a vízügyi szolgálat egyik elismert vezető munkatársa volt, aki a tanácskormány támogatásával, a legnehezebb körülmények között is fenntartotta az építési munkák folyamatosságát. Az ellenforradalom uralomra jutása után azonban a korábban megkezdett Budapest—Csepeli Nemzeti és Szabadkikötő külföldi támogatással folytatott építkezésein kívül, egy évtizeden át a vízgazdálkodás fejlesztésében jóformán semmi nem történt. Sajó haladó gondolkodásmódjára jellemző, hogy Bogdánffy hatására részt vállalt a szocialista mérnökmozgalomban. Az ellenforradalom időszakában a magyar műszaki értelmiségnek azzal a haladó szárnyával rokonszenvezett, amelyik a jogos nemzeti sérelmeket ürügyül felhasználó, soviniszta uszítást felszító reakciós törekvések és csodavárás helyett a történelmi realitással számolva, céltudatos, produktív munkával kereste a kiutat az ország nehéz helyzetéből. A mezőgazdasági termelés felemelésén keresztül, iparunk, egész gazdasági életünk fellendítésének előkészítésére terjesztett elő gazdaságpolitikai, műszaki javaslatokat. A két világháború közötti mostoha időszak, mely a 20-as évek közepének mérsékelt fellendülése után a gazdasági válságba, majd a nyílt fasiszta (liktarúrába torkollott, az első világháború által félbeszakított vízügyi koncepciók megvalósítását, újabb alkotások létrehozását, nem tette lehetővé. Sajó Klemer számára nem adatott meg, hogy hatalmas ívelésű, örökbecsű Emlékiratában megfogalmazott terveit megvalósítsa. Mindössze négy évig tölthette be hivatását a vízügyi szolgálat élén. A korai halál elragadta, de tevékenysége hatásában és jelentőségében vetekszik legnagyobb vízimérnökeink, köztük Kvassay munkásságával. Maradandót alkotott az utókor számára. Szellemi hagyatéka értékes hozzájárulást jelentett a korszerű, komplex vízgazdálkodás alapelveinek kimunkálásához. Kidolgozta a „keretterv" módszert és lényegileg ő indította meg az öntözés korszerű fejlődését hazánkban. Kvassay és Sajó munkásságának közös vonása Kvassay és Sajó alkotó munkásságából kitűnnek tevékenységük közös vonásai. Amikor szellemi nagyságuk előtt meghajtjuk a hálás utókor emlékezetének zászlaját, választ kell adnunk arra a kérdésre is: mire tanít, miben mutat utat példájuk, munkásságuk a ma és a jövő vízgazdálkodása számára. Munkájuk közös alapelve volt a vízgazdálkodás összekapcsolása a társadalmi-gazdasági környezettel. Gondolkodásmódjuk azonosságát jelzi az a gyakran képviselt nézetük, hogy a vízgazdálkodás sokrétű feladatainak megoldása nem alapozható csupán a szakemberek még olyan kiváló munkájára, hanem ehhez elengedhetetlen a legszélesebb néprétegek megértő támogatása, cselekvő közreműködése. „Az állam és a társadalom anyagi és szellemi erői egymással összhangban, párhuzamosan működjenek a kitűzött nagy célok érdekében." ,,A társadalomnak tevékenysége, együttműködése, . . . nagy erőknek a megszerzését és munkába állítását jelenti". Sajó Elemérnek e látnoki szavai, a maguk idejében alig találtak termékeny talajra, valójában csak a szocialista társadalmi viszonyok között, a nép ügyével, a társadalmi haladással összeforrt politikai és államvezetés körülményei között teljesedhettek be. A jövőért való felelősségérzet késztette mindkettőjüket arra, hogy a jelent szolgáló alkotó munkásságuk mellett nagy távlatban rajzolják meg a jövőről alkotott elképzeléseiket. Ez indította őket a hosszú távú munkaprogramok kidolgozására, a rugalmasan továbbfejleszthető, a konkrét viszonyokra alkalmazható távlati tervezés, a kerettervmódszer alkalmazására. Kvassay 1895—1907 közötti időszakra szóló első 12 éves távlati programjának sikere, majd a második 20 éves program megkezdése bebizonyította, hogy az objektív természeti, műszaki-gazdasági követelményekhez alkalmazkodó, hosszabb időre irányt szabó tervek megvalósítása eredményesebb, sőt lényegesen gazdaságosabb is, mint az esetlegességektől függő, előrelátás nélküli toldozgatófoltozgató munka. Erről az alapról kiindulva fejlesztette ki Sajó Elemér keretterv módszerét. Azt vallotta, hogy a történelmi realitásokkal számolva, az adott új alapokon, a szomszédos országokkal az együttműködés útját keresve kell újjászervezni az ország gazdasági életét és ezen belül a vízgazdálkodás tevékenységét is. Az „Emlékirat vizeink fokozottabb kihasználása és újabb vízügyi politikánk megalapozása tárgyában", mind elvi, mind módszertani vívmányaival, mind gyakorlati eredményeivel a magyar vízgazdálkodás legjelentősebb szellemi termékei közé sorolható. Első kerettervünknek tekinthető és azóta is egyik messzeható tényezője vízgazdálkodásunk fejlődésének. Érvelésének és az érvelését alátámasztó 1931— 1936. évi aszályos periódusnak a hatására került sor már elhúnyta után a Tiszántúl öntözésére vonatkozó tervek kidolgozására és törvényhozási jóváhagyására az 1937. évi XI. törvénycikk keretében. E törvény végrehajtására állították fel az Országos Ontözésügyi Hivatalt, amely haladéktalanul megkezdte az elfogadott öntözési és folyócsatornázási program végrehajtását: a Bókésszentandrási Vízlépcső, a tiszafüredi és hódmezővásárhelyi öntözőrendszerek építését, a Tiszalöki Vízlépcső és a Keleti Főcsatorna tervezését és sok más előremutató terv körvonalainak kidolgozását. Adottságaink és a nemzetközi fejlődési tendenciák elemzése alapján újrafogalmazta — bár mai megítélésünk szerint némileg túlértékelte a hajózás jelentőségét — a víziútfejlesztés programját: a Duna-Tisza Csatorna építésének és a Tisza-