Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam)

8. szám - Csanády Mihály: Oxidációs árkos szennyvíztisztítók működése hazánkban

26'6 Hidrológiai Közlöny 1968. 7. sz. SZENNYVÍZTISZTÍTÁS Oxidációs árkos szennyvíztisztítók működése hazánkban C S A N Á D Y MIHÁLY* Bevezetés A vezetékes vízellátás gyors fejlődése szükségessé lette olyan szennyvíztisztítási módszerek kidolgozását, amelyek egyszerűek, olcsók ős kis szennyvízmennyiségek esetében is alkalmazhatók. Az egyik ilyen eljárás a I'nsveer (1055) által kidolgozott oxidációs árkos módszer. Az eljárást a hazai szakirodalom is már több alkalommal tárgyalta [1—7], ezért részletes ismertetése nem szükséges. A módszer lényege abban foglalható össze, hogy •— általában két félkör-gyűrűből ós azokat összekötő egyenes szakaszokból álló —• árok alakú levegőztető térben felületi levegőztetéssel (forgó rotor) biztosítjuk az eleveniszapos biológiai tisztítás feltételeit, a mozgást és az oxigénbe vitelt. Az eredeti, I

Jasveer-íé\e oxidációs árok ún. teljesoxidációs berendezés [8]. A hosszú levegőztetést idő ós a kis fajlagos iszapterhelós biztosítja, hogy az iszap az ún. autooxidációs fázisba kerül, aerob úton stabilizálódik, tehát külön iszapkezelésre szükség nincs, csak elvezetni és esetleg szárítani kell a fölösiszapot. A módszer előnye az egyszerűség, kis építési költ ség, szagmentesség, lökésszerű terheléssel szembeni érzéketlenség. Hátránya a nagy fajlagos energiaigény ós a fagy érzékenység. Az eredeti, totál-oxidációs árok mellett kifejlesztették a nagy terhelésű, ún. eleveniszapos árkot (Belebungsgráben) [5, 9], ami lényegében hagyományos eleveniszapos berendezés, árok alakú levegőztető medencével [7], A továbbiakban ezen árok-típussal nem foglalkozom az „oxidációs árok" fogalmat az eredeti, teljesoxidációs árok értelemben használom. Külföldi adatok Az oxidációs árok — elsősorban kis építési költsége miatt — Európa különböző országaiban elég gyorsan elterjedt. A kedvező eredményt, széles körű alkalmazási lehetőséget bizonyító közlemények [9—13] mellett jelentek meg olvan közlemények is, amelyek az alkalmazás problémáit, kedvezőtlen eredményeket ismertetnek. Mivel a módszer előnyei ismertek [1, 3], itt inkább a problémákra utalok. Knaack 21 oxidációs árok vizsgálatáról számolt be [14]. A vizsgált 21 berendezés közül egyetlen egy esetben sem találta megfelelőnek a tisztítási hatásfokot! iVlegállapította azonban, hogy nem az oxidációs árkos rendszer maga hibás, hanem általában a gyakorlati kivitel, az építés és az üzemeltetés rossz. Elvi problémaként felveti a rotor után az árok felszínén kialakuló káros állóhullámok szerepét. Baller említi [15, 16], hogy Csehszlovákiában az első eredmények nem voltak túl kedvezők. Ennek egyik oka szerinte az volt, hogy az új módszert a kis tisztítóberendezések problémáját megoldó „balzsamának tekintették. A Pozsony melletti kísérleti berendezésben elvégzett számos mérés és kísérlet adatai alapján megállapították az alkalmazás feltételeit. * Országos Közegészségügyi Intézet, Budapest. A legtöbbet vitatott kérdés talán a téli működés. Hollandiában, ahol az eljárást Pasveer kidolgozta, az óceáni éghajlat envhe tele nem okozott nehézséget. Kelet felé haladva azonban a tél egyre szigorúbb, a probléma egyre határozottabban vetődött fel. A közlemények jelentős része foglalkozik a kérdéssel [9, 10, 13—16]. Schua kifejezetten ezt a kérdést vizsgálta [17]. Szerinte fontos a széltől való védelem — már a telephelyválasztásnál is —, de a forgókefe infravörös fűtése is szükséges lehet. Hazai szempontból Baller adatai [15, 16] érdemelnek külön figyelmet, mivel a kísérleti berendezés helyének (Récse, Pozsony mellett) éghajlata megfelel a hazai éghajlatnak. Szerinte a rotor téli burkolása szükséges, a burkolat 2 cm-rel a vízfelszín fölött végződjék. —10°C alatti hőmérséklet esetén a rotor légterének fűtése is szükséges, amire — közepes rotor-méret esetén — 1 kW-os fűtőtestet javasol. A víz- és iszapbevezetés, valamint az árokból való elfolyás a vízszint alatt 30 cm-re történik, így a jégtakaró nem zavar. Az árok vízszintjét beállító bukóéi külön aknába kerül, ami befedhető. Eltérő a vélemény a szükséges előtisztítás mértékéről. A rácsot általában szükségesnek tartják, a homokfogót nem mindig. Az eleveniszapos tisztításnak feltétele, hogy a tisztítási folyamat során kellő mennyiségű mikroorganizmus („eleven" iszap) álljon rendelkezésre. Az elvezetésre kerülő tisztított víz ezt az iszapot nem viheti magával, mivel arra a tisztítási folyamatban szükség van. De nem úsztatható el a tisztított vízzel a jelentkező többletiszap, az ún. fölösiszap sem, mivel egyrészt mint szerves anyag rontaná a tisztítási hatásfokot, másrészt közegészségügyi szempontból fertőzési lehetőséget rejt magában, ugyanis kórokozó baktériumokat tartalmazhat, féregpetéket pedig — a nyers szennyvíz féregpete tartalmának megfelelő mennyiségben—feltétlenül tartalmaz (hiszen a tisztítóberendezésbe érkező peték csak így távozhatnak, és a levegőztetési folyamat a petéket nem károsítja). Az oxidációs árok első típusánál a tisztított szennyvíz és az iszap szétválasztását a szokásos utóülepítő helyett magában az árokban hajtották végre [13]. A működés itt szakaszos: a levegőztetési periódust követi az ülepítés. Egyetlen árok esetében nyers szennyvíz bevezetés csak a levegőztetési szakaszban, tisztított víz elvezetés csak az ülepítési szakasz végén történik. Tehát a levegőztetési szakaszban az árok vízszintje emelkedik (ún. feltöltődő árok), az ülepítés idején viszont a nyers szennyvizet tárolni kell. E nehézségeket kiküszöböli az, ha külön utóülepítő műtárgy létesül. Ekkor viszont a recirkulációt kell külön biztosítani [13].