Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)
5. szám - Berczik Árpád: A vízjárás hatása a magyar Duna-szakasz állatvilágára
Hidrológiai Közlöny 1965. 5. sz. 233 A vízjárás hatása a magyar Duna-szakasz állatvilágára 1) 11. B E K C Z I K A li 1' Á D a biológiai tudományok kandidátusa* A folyók élővilágának és a benne érvényesülő biológiai törvényszerűségeknek a kutatásában általában az áramlási tényezőt, a folyási sebességet tekintjük a leghatékonyabbnak az egyes biotopok (élőhelyek) létviszonyainak alakulása szempontjából. Azok, a részben még tájékozódó jellegű, benthosra (fenéküledék élővilága), valamint partszegélyre és periphytonra (bevonat) vonatkozó kiterjedt és részletes vizsgálatok, amelyeket az elmúlt években a magyar Duna-szakaszon végeztünk, megmutatták, hogy bizonyos, itt is jellemző hidrológiai viszonyok között, a folyási sebesség és a vízjáték évenként nagyjából ismétlődő dinamikus változása biológiai szempontból különleges figyelmet érdemel. A biológiai vonatkozások vázolásához elengedhetetlenül szükséges az alábbi hidrológiai ismeretek felidézése. A 417 km hosszú magyar Duna-szakasz felső, Csehszlovákiával közös része, 40 km-es hosszban (1850- 1810 fkm) még a nagyesésű Felső-Dunához (esése 0,43°/ 0 0) tartozik, folytatásában pedig 377 km hosszúságban a Közép-Duna viszonylag igen egyenletes vízjárású felét foglalja magába, melynek vízviszonyait még jelentősebb mellékvizek beömlése sem zavarja meg. A továbbiakban a Dunának csak ez utóbbi szakaszáról lesz szó. A középszakasz jellegű folyórészlet hidrológiai történéseinek biológiai tekintetben legfigyelemreméltóbb vonása, hogy áradás idején a folyási sebesség átmeneti növekedése viszonylag könnyen megbontja a folyó szállítóképessége és az elszállítandó hordalék ellenállása közötti, itt éppen jellemző egyensúlyt, és az egyébként nyugvó hordalék jelentős része megindul. A folyási sebesség ilyenkor a felszíni rétegekben a 0,80—1,20 m/secról egészen 2,0—2,5 m/see-ra emelkedhetik, ami azt jelenti, hogy eléri, sőt túllépi a magyar FelsőDuna kisvízre jellemző folyási sebességét. Ha figyelembe vesszük, hogy a Felső-Duna átlagosan 20 mm-es görgetett hordaléka még kisvíznél is szinte folyamatosan mozog, könnyen belátható az átmeneti sebességnövekedés (megnövekedett elragadó erő) jelentékeny hatása a Közép-Duna hordalékának mozgási viszonyaira. Az állatvilág szempontjából igen jelentős, hogy az éghajlati adottságoknak megfelelően a Közép-Dunán a bár általában magasabbra duzzadó, ele kisebb sebességgel áramló februári—márciusi jeges ár mellett, az éppen fő tenyészidőbe eső június—júliusi nyári áradás a legnagyobb (alpi olvadékvizek -(- csapadékmaximum!). Ez — a víz sebességváltozásának közvetlen hatásán kívül — a vízszint jelentős emelkedése miatt különösen a partszegélyekre nézve igen fontos, hiszen a vízjáték mértéke 5—8 m is lehet! Figyelembe veendő még, hogy a február— márciusi jeges áron és a nyári áradáson kívül az * Eötvös Loránd Tudományegyetem Állatrendszertani Tanszéke, Budapest, Alpok tömbjének időjárási hatása miatt április és szeptember között bármikor jelentkezhetik a Dunán árhullám. Nézzük most már, hogyan hat a folyami élettérben az egves régiók állatvilágának megtelepedőm, fejlődési lehetőségeire, életére az áradással járó sebesség- és vízszintváltozás. A nyiltvíz (pelag'ial) A nyíltvíz lakóit általában viszonylag kevéssé érinti a m,egnövekedett folyási sebesség és a vízszintemelkedés. Az aktív mozgásra képes nektonikus (úszó) szervezetek (pl. halak) egyrészt védekezni tudnak az elsodrás ellen, vagy az árhullám elmúltával könnyen visszatérnek lakóhelyükre, másrészt félre is húzódhatnak csendesebb folyású helyekre. A lebegő szervezetekből sok kerülhet ugyan az egyébként zárt holtágakból a főágba, átmenetileg gazdagítva a főág igen szerény planktonját, máskülönben azonban a főág planktonját legfeljebb csak a nagymértékben megnövekedett lebegtetett hordalék zavarja (ti. a fény és táplálkozási viszonyok megváltozása révén). Annak — különösen rövidebb lefutású árhullámnál — csekélyebb a jelentősége, hogy a folyás ellen amúgy is tehetetlen planktont átmenetileg esetlegkétszeres sebességgel ragadja tova a víz. Tartósabb árhullám során, például a nyári zöld ár idején, az elöntött területeken életrekelő plankton a víz visszahúzódásakor a főágba kerülhet. A fenék (benthal) A megnövekedett sebesség, amely itt éppúgy 2—3-szorosa lehet a kisvízi sebességnek, mint a felszíni rétegekben, az agyagos fenekű részeket és a nagyobb köveket kivéve megbolygatja a meder anyagát : a hordalék jelentékeny részét magával ragadja. A finomabb szemcséjű üledékből (homok, iszap) az élő szervezetek, hacsak nem tudnak mélyebbre húzódni, kimosódnak, és a nyílt vízbe kerülve elsodródnak. (A folyami planktonban még áradás idején kívül is találhatók fenéklakó szervezetek!). Az elmozduló durvább hordalékon, kavicson élő szervezetek közül a helyváltoztatásra képes, mászkáló fajok egyedei elvesztik hidrodinamikailag kedvező helyzetüket, lesodródnak, vagy az egymáshoz ütődő kövek között megsérülnek, elpusztulnak. A kövekre rögzített szövedékben, tegzekben élők jelentős része ugyancsak elpusztulhat a mozgó hordalékban. A csendesebb áramlásii helyeket leszámítva tehát leginkább a nagyobb, el nem mozduló kövek állatvilága képes a helyén maradni, sőt, itt részben a máshonnan lesodrott szervezetek is menedéket találhatnak. Az el nem mozduló köveken, vagy alattuk élőket csak az a veszély fenyegetheti, hogy a mozgó hordalék elborítja őket. A vízszintemelkedés a fenéklakók közül elsősorban a sekély vízhez kötött fajokat veszélyezteti,
