Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)

5. szám - Dr. Rónai András: Az Alföld negyedkori rétegeinek vízföldtani vizsgálata

Rónai A.: Az Alföld negyedkori rétegei Hidrológiai Közlöny 1963. 5. sz. 387 tanúsága szerint általában 150—200 m-ből várhatunk. Kedvezőtlen hely : a Duna—Tisza közi hátság, ahol a negyedkori rétegek 100—200 m-es mélységéből seholsem adódik felszín fölé szökő víz, sőt a legfelső pannóniai rétegekből sem 300—400 méterig. De ugyancsak mélyen van a pozitív artézi víz lelőhelye a Tiszántúlon Békéscsaba körül (200 m-nél mélyebben). Pozitív artézi víz szerzés szempontjából legkedvezőbb terület a Tisza völgye. 200—300 m mélységből itt 6—8 m-re a felszín fölé szökő vizet kapunk. Ennek oka elsősorban az elegyengetett mély felszín, de kétségtelen, hogy a negyedkori rétegek közt itt vannak a legnagyobb elterjedésben összefüggő iszap- és agyagrétegek s ezek helyenként túlnyomást idéznek elő a folyóvízi rétegsorban is. A kifolyó víz hőfoka a kiemelt homokhátságokon kicsi, 200—250 m mélységben éri csak el helyenként a 20 C°-t, viszont a mély negyedkori medencékben elég nagy, több helyen már 100 m-es mélységből 20 C°-os vizet kapunk. A geotermikus gradiens értéke tehát a kiemelt homokterületeken nagy, az agyagos mély medencékben kicsiny. A finomszemű üledékkel feltöltött mély negyedkori medencék fontos hőtárolók is. A mélységi vizek hőfoka természetesen a földtani szerkezeti vonalakkal is kapcsolatban van. Erre mutat az Alföld-perem egyes kútjainak továbbá a Tiszavölgy és Tiszántúl néhány kútjának kiemelkedően meleg vize. Az artézi kutak vízhozama ezen a szelvényen feltűnően jó a Dunavölgy ben és Tiszavölgy ben, gyenge a Duna—Tisza közi hátságon és feltűnően gyenge a Tiszántúlon. A Dunavölgyben nemcsak a negyedkori kavicsos rétegek vízszolgáltatása jó, hanem az alattuk következő felsőpannóniai rétegeké is. Itt először látunk nagy vízhozamokat ezekből a rétegekből (170—250 l/p 1 m depreszszióra). A Dunántúl nagv ősvölgvei nyílnak itt az Alföldre a felszín alatt eltemetve. Ezek hordozzák a sok durva üledéket és hozzák a vizet a Dunántúl hegyvidékei felől. A pannóniai felszín a Dunavölgv alatt szerkezetileg feldarabolt s valószínűleg eróziós felszín, így adódhatnak rajta jó víztartó „szerkezetek". A negyedkori rétegek a Dunavölgyben kavicsosak, belőlük 1 m leszívás mellett 60—90—130 l/p vizet termelnek ki egyes kutak. A Tiszavölgy vízszolgáltatása sem kedvezőtlenebb e szelvény mentén, itt is jó a negyedkori rétegek vízszolgáltatása, amelyet a felső pannóniai rétegek vizétől helyenként nehéz elkülöníteni. 150—250 m mélységből 80 100, kivételesen 200 l/p vizet lehet kiemelni 1 m vízszin süllyesztés mellett. A felszínközeli 100—150 m-es kutak is 60—80—100 l/p/m-t adnak. Az ős-dunai nagy árok kedvező vízszolgáltatása ez. Itt van Csongrád, Szentes körül s innen húzódik délre az artézi kutak igazi hazája, ahol a fúrt kutak sűrű hálózatát találjuk és az artézivíz-használat a talajvizet majdnem teljesen kiszorította, nem utolsó sorban a felszín fölé szökő víz adta kényelmes kitermelésénél fogva. A Duna- Tisza közti hátságon 20—40 l/p körül jár a kutak fajlagos vízszolgáltatása, csak alig valamivel jobb, mint északabbra. Pedig 200 m mélységig minden vízadó rétegre telepítettek már kutakat s így azok kipróbáltak. Még rosszabb a mélységi vízbeszerzés lehetősége a Tiszántúlon a Körösöktől délre. A 40—50 l/p/m-es vízhozam a legjobbak közé tartozik, de ilyen kevés van. 15—20 l/p/m-es hozam annál több. Nem ritka viszont 200—300 m mélységből is a 8—10—12 l/p/m-es hozam. Az 5. ábra az Alföld déli szélének viszonyait tárja fel. Bajától indul és a Bácskán át keletre tart a Tisza völgynek, a Tiszát Szegednél lépi át és a Maros törmelékkúpján halad a déli Mezőségen keresztül az országhatárig. A Duna—Tisza közén a domborzat vonala 140 m-nél magasabbra emelkedik a bácskai löszplató meredek nyugati szélén. A dombtetők itt 60—70 m viszonylagos magasságról néznek a Duna síkjára. Kelet felé a felszín enyhén hullámosan lejt és a Tisza síkján 80 m tengerszint feletti magasságban van. Tovább keletre, a Maros, mentén újra emelkedik a térszín és a keleti országhatárnál 100 m körüli magasságú. A negyedkori rétegek vastagsága 50 és 400 m között váltakozik. A nagy negyedkori süllyedék a Tisza völgye alatt és a Tiszántúl nyugati részén van. Magán a Duna—Tisza közi hátságon is nagyon változatos a negyedkori rétegek vastagsága, mert magas pannóniai dombokat és mély völgyeket, medencéket takarnak a folyóvízi ós szélhordta rétegek. A dombtetőket 50 m, a völgyeket 200— 400 m vastag negyedkori üledék takarja és a pannóniai felszín reliefje jóval változatosabb, mint azt ábránk vázlatos vonala szemléltetni tudja. A Duna—Tisza köze felszínközeli rétegei itt is jobbára homokosak. Ennek a homoknak egy része futóhomok és löszrétegekkel váltakozik. Nagyobb mélységben azonban már folyóvízi durva homok van, iszap és agyaglenesékkel taglalva. A Tiszavölgy mély negyedkori süllyedéke nagyobbára iszap- és agyagrétegekkel van kitöltve. Ezek között azonban jól fejlett, vastag homokrétegek vannak kitűnő vízadóképességgel. Tovább, a marosi területen, a homok- és agyagrétegek aránya a negyedkori rétegsorban eléggé egyensúlyban van. A mélységi vizek nyugalmi vízszintje nagyjából hasonló az előző szelvényhez. Csak a domborzat nagyobb különbségei folytán a szabályszerűségek élesebben jelentkeznek. A nyugalmi vízszintek a Duna völgyében, illetve annak 10—20 m magas domblábteraszán maradnak a legmélyebben a felszín alatt (15—25 m). A bácskai magas dombokon 9—13 m-re maradnak szelvényünk mintakútjaiban legmélyebben a felszín alatt. Itt legszembetűnőbb a negatív nyomáshelyzet (az ábrán lefelé mutató fehér nyilak). Míg az 50 m-es mélységből fakasztott víz szintje 2—3 m-re állapodik meg a felszín alatt, addig a 100—150 m mélységben megnyitott rétegekből jövő víz legtöbbször csak 5—7—9—12 m-re közelíti meg a felszínt. Tudni kell azonban, hogy az 50 m mély kutak vízszolgáltatása igen gyenge a 150 m körüli mélységűekhez képest. A Duna felé néző domboldalon az 50 m mélységből eredő vizek nyugalmi szintje 14—16 m-re van a terepszint alatt, a 150 m-ről jövőké 22—23 m-re.