Hidrológiai Közlöny 1959 (39. évfolyam)
6. szám - Harmati István : Öntöző- és csurgalékvizek kémiaivizsgálata a Duna-Tisza közén
452 Hidrológiai Közlöny 1959. 6. sz. VÍZKÉMIA Öntöző- és csurgalékvizek kémiai vizsgálata a Duna—Tisza közén Dunavölgyi csatornarendszerben végzett vizsgálatok HARMATI ISTVÁN Délalföldi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet, Szeged Hazánkban az öntözéses gazdálkodást az utóbbi években egyre nagyobb méretekben alkalmazzák. Petrasovits [8] adatai szerint 1947-ben 20 174, 1953-ban 163 349, míg 1957-ben már kb. 220.000 kh öntözésre berendezett területünk volt. Ennek a területnek legnagyobb részén (1957-ben 65 ezer kh) risztermesztés folyik. Ezenkívül egyre nagyobb területen öntöznek egyéb mezőgazdasági kultúrnövényeket is, sőt a rét- és legelőöntözés is mindinkább elterjed. Az öntözés különösen szikes és sekély termőrétegű területeken nagy jelentőségű, ahol az öntözéses gazdálkodás bevezetése nélkül a magasabbfokú mezőgazdasági kultúra megvalósítása, az állattenyésztésnek a mainál magasabb színvonalra való emelése elképzelhetetlen. Az öntözésnek mind növénytermesztési, mind talajtani szempontból igen nagy jelentősége van, mivel a termésátlagok emelése mellett befolyásolja a talaj fizikai és kémiai stb. tulajdonságait is. p f Az öntözővizek talajra gyakorolt hatásának kutatásával kapcsolatban is több értékes hazai és külföldi munka látott már napvilágot. Megállapítható azonban, hogy ennek a kérdésnek kutatása még nincsolyanszinten, ahogy azt anagymérvű alkalmazása megkívánná. Pontosan még nem állapították meg azt, hogy bizonyos talaj adottságoknál milyen összetételű víz okoz elszikesedést. Több államban, ahol az öntözés gyakorlata megelőzte a kutatást, súlyos károk keletkeztek, amennyiben hatalmas területek szikesedtek el, s váltak mezőgazdasági művelésre alkalmatlanná. Arany [1, 2] és Petrasovits [8] szerint hazánkban is előfordul, hogy öntözőtelepeink létesítése során sem a talaj, sem a vízviszonyokra nincsenek kellő tekintettel. Ennek következménye az, hogy Tiszántúl egyes helyein a rizstermesztés nyomán mocsarasodás, sőt szikesedés jelei mutatkoznak. A lúgos víznek a talajra és a növényzetre gyakorolt káros hatását valamennyi kutató erősen kihangsúlyozza. A külföldi szerzők a legkülönbözőbb sómennyiséget engedélyezik az öntözővizekben, és egyesek nincsenek kellő tekintettel a sók minőségi összetételére. Sok esetben pedig csak a szikesedési hányados alapján bírálják meg a vizeket, miközben az összes sómennyiséget figyelmen kívül hagyják. Hazánkban Várallyay és Fejér [14] voltak az elsők, akik az öntözővizet a talajjal együtt vizsgálták. Szerintük feltétlen alkalmas a víz öntözésre, ha szódát nem tartalmaz, és szárazmaradéka 500 mg/l alatt van. Alkalmatlan a víz, ha 100, ill. savanyú talajoknál 200 mg/l szódát tartalmaz. Ez Arany szerint eléggé önkényes bírálat, mert a szóda elbírálása során szerinte is a legnagyobb óvatossággal kell eljárni. Mados [7] az öntözővizekben szódát nem enged meg. Szerinte a Na e. é. 30—40%-nál nem lehet több. Az általánosságban megadott határértékekhez — véleményem szerint — minden esetben ragaszkodni nem volna helyes, mert ezt az értéket pontosan megadni csak a talaj sajátságainak figyelembevételével esetenként lehetséges. Különböző talajtípusnál más és más lesz a követelmény a víz minőségére vonatkozóan. Pl. a Duna—Tisza közi meszes-szódás talajú gyepek öntözésére olyan vizek is alkalmasak lehetnek, amelyeket szántóföldek öntözésére semmi körülmények között nem szabad felhasználni. A talaj kötöttségének is szerepe van a szikesedésnél, mint ahogyan erre Mados is rámutat. Lehetséges, hogy *a Duna—Tisza köze kevésbé kötött talajain rosszabb minőségű öntözővíz is felhasználható a szikesedés veszélye nélkül, mint a Tiszántúl kötött talajain. Arany az öntözővíz minőségére vonatkozóan, nagyon helyesen azt az általános megállapítást teszi, hogy mindaddig, míg egy víz szikes területről alkáli ionokat vesz fel, az illető terület öntözésére alkalmas. Ha pedig a Na + felvétel megszűnik és a talaj kationjai ellenében a víz ad le Na+ ionokat a talajnak, akkor már szikesedés következik be. Öntözőtelepeink túlnyomó többsége jelenleg a Tiszántúlon van, azonban Herke és munkatársainak kísérleti eredményei nyomán a Duna-Tisza közén, különösképpen annak dunavölgyi részén mindinkább terjed az öntözéses gazdálkodás. Erre — bizonyos mértékig — lehetőséget biztosítanak a Duna—Tisza közének kettős hasznosítású csatornái. Minthogy ezek belvízlevezetésre is szolgálnak, vízminőségük nem mindig kifogástalan. Tavasszal főleg szikes területekről lefolyt sós, lúgos vízzel telnek meg, melyet a rizsárasztás megkezdéséig sem tudnak levezetni. A csatornák nagy nyári zivatarok alkalmával is lúgos, sós vízzel szennyeződhetnek. Ha a csatornákban a vízszint alacsonyabb, mint a környező terület talajvízének szintje, akkor a szikes talajvíz a csatornába szivárog. Végül a rizstelepek csurgalékvizeit is visszavezetik a csatornákba. A termelők így kénytelenek sokszor lúgos, szikes vízzel öntözni, amely mind növénytermesztési, mind talajtani'szempontból veszélyes. Ezért szükségesnek tartottuk az alkalmazott öntözővizek talajra gyakorolt hatásával foglalkozni. Jelen munkámban a dunavölgyi csatornák vízének kémiai vizsgálatának eredményeit ismertetem.
