Hidrológiai Közlöny 1958 (38. évfolyam)

3. szám - Ujvári József: A Duna vízgyűjtő területének többévi közepes csapadék és fajlagos lefolyási térképei

188 Hidrológiai Közlöny 1958. 3. sz. í ) I í W 1 I \ A tanulmány térképszerűen jellemzi a Duna-medenec hidrológiai JA""VTIÍI viszonyait befolyásoló csapadék és fajlagos lefolyási értékeket. Sajnos, a szerző még nem ismerte a dunai vízgyűjtő németországi ós ausztriai részére vonatkozó legújabb térképeket ós Magyarország területéről is csak az 1954-ben megjelent lefolyási térképeket használhatta, amelynek javított változata jelenleg sajtó alatt van. így természetesen nem gondolhatott arra, hogy homogén térképet szerkesszen. Ennek ellenére munkája az egész Duna-medencére vonatkozóan figyelemre méltó és különösen annak délkeleti részéről tartalmaz értékes anyagot. A tanulmány a térképről leolvasható adatokat szolgáltat a Dunamedencében elvégzendő hidrológiai vizsgálatokhoz és lényeges fejlődést jelent az 1934-ben dr. Lászlóffy Woldemár által közölt első csapadéktérképhez képest, amely az akkori adatokra támaszkodva, először foglalta össze a Duna vízgyűjtő területének csapadókadatait. A Duna vízgyűjtő területének több évi közepes csapadék és fajlagos lefolyási térképei ÚJVÁRI J Ó Z S E 1', a földrajzi tudományok kandidátusa, Bukarest A lefolyás fajlagos mennyiséget, valamint a vízháztartási egyenlet összetevőit szoros összefüggésükben kell vizsgálnunk az illető terület természeti földrajzi adottságaival. Ennek egyik legfontosabb módja az egyes összetevők (csapadék, lefolyás, párolgási veszteségek, vagy víztöbbletek a felületi és felszín alatti vízválasztók eltérésének a következtében) térképes ábrázolása, ami lehetőséget ad arra, hogy megállapíthassuk a közepes nagyságú és kisebb vízfolyások középvízhozamát, valamint alkalmat ad arra, hogy általános jellegű következtetéseket, törvényszerűségeket állapítsunk meg a különböző földrajzi tájegységekre vonatkozóan. Hidrológiai szempontból a legfontosabbnak tartjuk ezek közül a fajlagos lefolyási térképet, amelyen izometrikus vonalakkal kötjük össze az azonos fajlagos lefolyású pontokat. Ezeket a vonalakat egyesek izoreáknak nevezik. Ilyen térképek — különböző részletességgel — Közép-Európa valamennyi országára vonatkozóan készültek már. Többen kifejezték viszont aggodalmukat, hogy az ilyen térképen vizsgált közepes vízhozamadatok nem érvényesek az igen kicsiny és a nagy vízfolyások esetében. Erre vonatkozóan néhány szóban a következőket állapíthatjuk meg : a) A kisebb vízfolyások esetében igen gyakran megtörténik, hogy a felületi vízválasztók nem esnek egybe a felszín alatti vizek vízválasztóival. Ilyen esetben a térkép alapján megállapított közepes vízhozamértékek hibája valóban túllépheti a 40—50%-ot. Ez természetesen igen helyes megállapítás, és nem marad más hátra, mint az illető vízgyűjtő területek részletes tanulmányozása. Szerencsére az ebből származható hiba párhuzamosan csökken a vízgyűjtő terület növekedésével és a 300—500 km

2 nagyságú vízgyűjtők esetében rendszerint már elhanyagolható, hacsak különleges helyzettel nem állunk szemben (pl. karsztos vízgyűjtővel). b) A nagyobb folyók esetében többen nem tartják lehetségesnek az izoreás térképek használatát azért, mert a különböző mederviszonyok (elsősorban a litológia), különböző vízveszteségek és vízvisszatérülések egyes szakaszokon lényegesen befolyásolhatják a mért közepes vízhozamokat. így gyakran megtörténhetik, hogy a mért helyi vízhozamok nem jellemzik a teljes vízgyűjtő közepes fajlagos lefolyását. Ilyen példát igen sokat hozhatnánk fel. Ennek ellenére véleményünk az, hogy a fajlagos lefolyási térkép ilyen esetben is igen értékes lehet, különösen a helyi anomáliák megállapítása céljából. Hidraulikai számításokkal, vagy pedig kiegészítő hidrometriai megfigyelések segítségével a térképről kapott, az anomáliák esetében csupán feltételezett közepes lefolyási értékeket legtöbbször javíthatjuk, és az eltérések igen jellemzők lehetnek a különböző szakaszokra. Mindenesetre a nagyobb vízfolyások esetében különbséget kell tennünk a helyi vízveszteségek két fajtája között. El kell határolnunk és külön kell tárgyalnunk a visszatérő helyi vízveszteségeket, a vissza nem térőktől. Visszatérő vízveszteségekkel találkozunk rendszerint a hegyi vízfolyások törmelékkúpjainak zónájában, valamint a nagy kiterjedésű aíluviális síkságok esetében, ahol a különböző kavicscsal, homokkal betömött holt-ágak helyi elvezetésre adhatnak alkalmat. Tekintettel arra, hogy ezek a vizek az általános esési viszonyok következtében újból visszatérnek, csupán helyi anomáliákat idéznek elő, melyet az illető szakaszon elhelyezett mércék — illetőleg vízhozammérési szelvények — jellemezhetnek. Példa erre a Dunának a Nagymaros és a Dráva-torkolat közötti szakasza. Aránylag bonyolultabb a helyzet ott, ahol a vízveszteség vissza nem tér. Ilyen helyzetet találunk a Duna romániai alsó szakaszán, Cálára^i alatt, ahol a két elő-delta mocsaras területei nagy mennyiségű vizet párologtatnak el (Balta lalomi|ei, Balta Bráilei, valamint a Duna deltájának területe). Ugyanezen a szakaszon a Dobrudzsáifennsík karsztos mészkő képződményein át R. Ciocardel közvetlen vízveszteségéket feltételez a Fekete-tenger felé. Ezek a vissza nem térő veszteségek szintén számolhatók, ismerve a párologtató felület nagyságát, valamint az elpárolgás mennyiségét (850 mm/év a delta és az elő-delták esetében), valamint az alsóbb szakasz mérceállomásának vízhozammérési adatait. Mindezek tisztázására végkövetkeztetésként, igen lényegesnek