Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 6. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: Egy mai mesehős: Berecz András, A Felvidék magyarországi követe: Agócs Gergely
ábrándjaimmal, álmaimmal, dallamaimmal össze vagyok zárva, éntőlem a világ elfuthat akárhova. Erdélyi útjaid hogy kezdődtek? Átmentem én Erdélyen! Moldva kellett nekem azonnal! Most is sok fiatal, aki ebbe a mozgalomba bekapcsolódik, úgy megy át rajta, mintha az erdélyi dialektusok nem is lennének. Magyarországról nem is beszélve! Pedig Palócföldön is milyen gyönyörű dalok vannak! Erdélyt azonban semmi se múlja felül: mindenki odamegy, sőt tovább Moldvába, mert az a legtávolibb, legérdekesebb. Én is odamentem mindjárt, le is tartóztattak! Utána elkezdtem visszább járni. Legközelebb már Gyimesbe mentem. Oda jártam vagy három évig. Aztán megint jöttem visszább: a Székelyföldre. Mikor kezdtél Moldvába járni? Kaptál tippeket valakitől, hogy hova érdemes menni? 1978-79 táján voltak az első moldvai útjaim. Egyedül mentem. A tippeket Domokos Pál Pétertől kaptam. Vele nagyokat beszélgettem, s elmagyarázta, hogy ha Moldvába megyek mit csináljak, s mit ne csináljak. Akkortájt még Domokos Pál Péterrel rendszeresen találkozni se lehetett veszélytelen. Van egy olyan emlékem, hogy előadást jött tartani a moldvai csángókról az egri főiskola pinceklubjába valamikor a nyolcvanas évek második felében. Akkor már alig látott, vezetni kellett. Mégis, mondták, még mindig rendőri megfigyelés alatt állt, s a nyilvános előadást követő magánbeszélgetés résztvevői számíthattak arra, hogy ezt feljegyzik róluk valahol. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egy évtized elteltével már egészalakos szobrának felavatásánál lehetek jelen, méghozzá Romániában, Csíksomlyón. Lehet, hogy engem is figyeltek, de nem foglalkoztam vele. Moldvában viszont lefogtak, akárcsak Bulgáriában, mikor elmentem az ottani török kisebbség közé. Pedig nem csináltam semmi különösebbet, mégis bevittek a rendőrségre és mindenemet kipakolták. A magyarországi táncházasokkal hogyan kerültél kapcsolatba? Az csak később jött! Akkor is először görög, szerb táncházakba jártam, a lánctáncokat egyszerű volt megtanulni. De én amúgy olyan ülős típus voltam, csak lecsüccsentem a táncházakban, figyeltem a többieket. Ezért nem is nagyon kellettem a lányoknak. Amikor azonban vége lett a zenének, s elkezdhettem nótázni, gyakran visszafordultak a lányok. Híre futott, hogy én énekelgetek. Aztán a zenekar is, mikor már az emberek indultak hazafele a táncház végén, odaintett, hogy „Na, gyere ide!”. Nem tudom már, hogy Te magad mesélted-e vagy más, hogy még a villamoson is előfordul néha, hogy rákezdel egy nótára ... Előfordul ez még mostanában is. Először csak magamnak dunnyogok, még érzem, hogy a villamos kereke vagy a vonat hogy zakatol, aztán néha belefeledkezek, s egy kicsit hangosabban folytatom. Akkor kétféle módon viselkednek a körülöttem levők: egyesek elhúzódnak, mások nem bánják. Ha reggel felkelek, már dúdolok. Örülök, ha az asszony elküld a gyógyszertárba, postára sort állni, mert otthon a gyerekektől már sokszor nem hallom magam. Folytassuk akkor a táncházas történetet! Kezdtél tehát táncházakban énekelgetni, jártál Erdélybe gyűjteni. Igen, de nem magnóval, hanem csak úgy emlékezetből! Nem hadonásztam a mikrofonnal, mert úgy éreztem, hogy elkergetem a szent pillanatot. Mert ahogy be volt kapcsolva, láttam, hogy már egy kicsit másképp énekelnek. Aztán ahogy láttam, hogy halnak meg, akkor szoktam rá én is a magnóra. „Viszik el a tudományukat! Na, hogy is mondta? Nem úgy volt! Hogy is volt?” - próbáltam felidézni. 98 XII. évfolyam 6. szám—2002. június
