Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Abkarovits Endre: Torockó
tanulmányozni Torockó népviseletét és tárgyi emlékeit. Ráadásul kapunk egy tippet egy kis magánmúzeumról, ami nagy élménynek bizonyul. Gyönyörű hímzések díszítik itt egy magánház kis szobáját, s a háziasszony készségesen előveszi a ládából a hagyományos torockói viselet darabjait, s türelmesen elmagyarázza mindegyik funkcióját. Most láthatjuk, hogy a nőknél minden korosztálynak megvolt a sajátos viselete. Mást hordott a fiatal lány, az eladósorban lévő lány, a fiatalasszony, sőt az asszonyok szoknyáinak színe más és más volt harmincas, negyvenes, ötvenes, hatvanas éveikben. Az ágyakat gyönyörű, kék és piros, keresztszemes hímzésű párnák borítják. Kalotaszegen is megtalálható a keresztszemes technika, különösen a párnákon, de ott egyébként az írásos hímzés dominál, ami azt jelenti, hogy a mintát a vászonra előrajzolják. Torockón az írásos hímzés már régóta háttérbe szomlt. Az viszont közös a két vidék között, hogy ugyanazokat a színeket kedvelik, s hogy egy darabon nem keverik a színeket, például vagy kék, vagy piros az egész pámacsup, terítő, függöny. Kalotaszegen a települések főutcáján áthaladó nagy forgalom miatt hamar kialakult a turisták igényeit kiszolgáló „népművészet”. Kezdetben még valóban népművészet volt, még a nyolcvanas években is rengeteg szép Írásos párna és terítő között lehetett válogatni a táj jellegzetes színeiben. Ma már írásos egyre kevesebb található, helyette egyre több a valamikor kötényeket díszítő minta minden elképzelhető színben, nem beszélve az egyéb, a vidékhez egyáltalán nem kötődő áruról. Torockón soha nem alakult ki a kalotaszegihez hasonlatos kereskedés. Itt is lehetett párnákat, térítőkét kapni, de ehhez be kellett a házakhoz menni érdeklődni. Most is próbálok venni valamit, de a helyzet a jelek szerint igen megváltozott. Egyik helyről küldenek a másikra, de sehol semmi, vagy ha igen, akkor az árral van baj. Míg a nyolcvanas években amo szappanok, sampon, kávé, némi készpénz valamilyen kombinációjából is kijött néha egy párna ára, most nem akarok hinni a fülemnek, amikor egy gyengécske párnáért is tizenkétezer forintot akarnak kérni. Végül Torockószentgyörgyre (románul Colcesti) kell átugrani, ahol véletlenül ugyanazon nénitől tudok venni egy szép keresztszemest, akitől már a nyolcvanas években is a legszebb párnámat vettem. A kis múzeumban a torockóiakra jellemző elmés bútorokból is láthatunk példákat. A fiókos asztal esetében például nem a fiókot húzzák ki, hanem az asztallapot húzzák le felőle. A fazekasságot illetően viszont nem alakult ki helyi hagyomány, más vidékekről származik a kerámia. Táncaikat a rövid kirándulás alatt nem sikerül tanulmányozni, de hogy magyarosak lehettek, arra ismét Malonyayt idézhetem: „Soha életében német ember így nem járta a táncot.” A Torockón szerzett benyomások igen emlékeztetnek Hollókőre, azzal a különbséggel, hogy míg ott szegényparaszti házak homogén együttesét sikerült megmenteni sokszor új funkcióval, addig Torockón a XIX. századi középosztály ízlése dominál, s a korábbi városi rang is érződik. De a helység sorsa, fokozatos elnéptelenedése, a műemlékvédők erőfeszitései egységes arculatának megőrzésére és a falusi turizmussal való újbóli fellendítésére, hasonlatossá teszik a két települést. S abban is biztos vagyok, hogy Torockó abban is hamarosan követni fogja magyarországi társát, hogy a Világörökség részévé válik. De reménytelen vállalkozás lenne Torockó minden csodájáról egy ilyen rövid írásban beszámolni. így hát csak azt ajánlhatom, amit Malonyay: „... eredjetek magatok és lássátok! Nézzétek meg azt a kis várost, amint meghúzódik a Székelykő tövén, amelynek sötét, kiformálatlan tömege úgy telepedett oda mögéje, mint valami őskori szörnyeteg, amely testével akarná megóvni minden bajtól és veszélytől.” 74 XI. évfolyam 7. szám—2001. július
