Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Abrakovits Endréné: Magyarok a Kárpátokon túl
a /y^d^vdfao/ccm fai/ Qj&A/cawyuifa A közelmúltban, iskolámban, a Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnáziumban és a Szent Lőrinc Vendéglátóipari Szakközépiskolában diavetítést tartott a moldvai csángó magyarok történetéről, jelenlegi helyzetéről, népművészetünkről Halász Péter, a Duna Televízió főszerkesztője, a Lakatos Demeter Csángó Egyesület titkára. Az alábbi sorokban szólok mind a vendégelőadó által elmondottakról, mind a saját útjaim során szerzett személyes élményeimről. Moldvában, a Keleti- Kárpátok legkeletibb nyúlványának lábánál, a Szeret folyó széles völgyében, vannak olyan falvak, ahol több száz éve élnek magyarok, akik sajátos magyar nyelvet beszélnek. Egy nyelvújítás előtti magyar nyelvet. Őket nevezzük moldvai csángóknak. A Csángó, mint személynév már 1400 körül előfordul. Népcsoport megnevezésére úgy a XVII. század végétől vannak feljegyzések. A moldvai magyarok egyik csoportja a középkorban vándorolt oda, másik részük a XVI-XVII. századtól Csíkból, Háromszékből kitelepülő székelyek, akik a régi kiváltságaikért fegyvert fogtak, de leverték őket. A vesztesek mind-mind bemenekültek Moldvába. Érdekes, hogy az erdélyi ember „bemegy” Moldvába és „kijön” Magyarországra. A csángók letelepedésére a Szeret folyó középső völgyszakaszának vizes, árteres, a hegyek felé meg ligetes, erdős területe volt megfelelő. A Székelyföldről elvándorolt, birtok nélkül maradt emberek itt űzhették az élelemszerzés két ősi foglalkozását: a méhészkedést és a halászatot. Fazekassággal is foglalkoztak, de csak a naponta használatos tányérokat, kancsókat, csuprot (csiprot) készítettek nagyszámban. A háztartáshoz és öltözködéshez szükséges textíliát ma is maguk állítják elő. A csángók legnépesebb csoportját a Keleti-Kárpátokon túl élő, Moldvában letelepedett magyarok alkotják, akik Bákó környékén a Tatros, a Tázló, illetve a Szeret folyó partján élnek. A moldvai magyarok egy igen érdekes népcsoport azért is, mert soha nem tartoztak a történelmi Magyarország területéhez. Politikailag, vallásilag, földrajzilag elszigetelve éltek ezen a vidéken az itt élő románok, németek, lengyelek, tatárok között. A moldvai csángók életében az 1950-es évektől erőszakos, Európában példa nélkül álló asszimilációs intézkedések sorozata kezdődött. Bezárták a magyar iskolákat, óvodákat, a templomban nem volt szabad magyarul beszélni, anyanyelven prédikálni, de még a magyarországiakkal, az erdélyi magyarokkal is tilos volt a kapcsolattartás. A magyarellenes egyház hatására, illetve a magyar iskola, a magyar nyelvű sajtó teljes hiánya miatt a népcsoport szükségszerűen elvesztette alig kialakult értelmiségét. Itt tehát egy olyan népcsoporttal találkozunk, melynek kultúrája csak a szóbeliség szintjén él, az anyanyelvi hagyomány apáról-fiúra száll. Nagyon kiszolgáltatottak, hiszen nem tudják igazán érdekeiket érvényesíteni. Nincs jól kiépitett intézményrendszerük, vezetőik megosztottak, sokszor egymással marakodnak, ahelyett, hogy a csángók érdekeit képviselnék. A tudomány, a magyar kultúra szempontjából hallatlanul értékes és érdekes ez a népcsoport, hiszen azt a műveltséget őrizték meg, ami a Kárpát-medencén belüli magyarságra volt jellemző, amikor innen elmentek. Ha beszélnek, az olyan, mintha a régi kódexeink, nyelvemlékeink szólalnának meg. Dalaikban olyan egyházi énekeket, balladákat őriznek, amelyeket mi már itt a Kárpát-medencén belül elfelejtettünk. Ők azonban mindezt megtartották, mert nem volt más, amivel helyettesíthették volna. Új Hevesi Napló 53
