Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)

1999 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: A leszámolás

Ma, 150 évvel - október 6-án - a „magyar Golgotára" emlékezvén, felvetődik a kérdés: miért kaphatott a Habsburg hatalom olyan korlátlan lehetőséget a bosszúra? Ezt sajnos valahogyan már előrevetíti a magyar forradalom és szabadságharc nemzetközi diplomáciai elszigeteltsége. A közel két évig tartó küzdelemnek a kezdeteitől próbáltak a magyar forradalom vezetői, Kossuth és Teleky László kitömi abból a nemzetközi izoláltságból, amely a magyar forradalom ügyét körülvette, de nem sikerült.

Anglia és Franciaország nem kívánt azon európai nagyhatalmi status quo-n változtatni, amelyet a napóleoni háborúkat lezáró, 1815. Szeptember 26-án megalakult Szentszövetséggel elismert. Ezért nem volt érdeke, hogy a forradalmi Magyarország önállóvá válhasson, ezt az országaikban élő, s a magyarországi szabadságharccal rokonszenvező lakosok tömeges szimpátiája sem segíthette elő. A nagyhatalmi status quo elveinek a fenntartása tette lehetővé, hogy Anglia, Franciaország nem emelt kifogást az ellen, hogy az osztrák császár és az orosz cár egy köztük meglévő titkos paktum alapján szövetkezve katonailag leverjék a magyar forradalmat és szabadságharcot. A XIX. század derekán az európai nagyhatalmi politikát meghatározó - hallgatólagos megegyezése tette lehetővé azt, hogy I. Ferenc József és I. Miklós varsói, 1849. május 21-i találkozását követően a cári csapatok június 15-18. között a magyar határt átléphessék. Azon a napon, 1849. május 21-i találkozását követően a cári csapatok június 15-18. Között a magyar határt átléphessék. Azon a napon, 1849. május 21-én, amikor a magyar honvédsereg rohammal bevette Buda várát, veszett el a forradalom és szabadságharc ügy, mert I. Ferenc József és Miklós megegyezett a magyar forradalom elleni intervenció kérdésében.

Érdemes és szükséges ezen megemlékezés kapcsán szót ejteni arról is, hogyan élte meg az akkori Magyarország a tomboló terrort, miként reagált a vezető ország lakossága az őt sújtó kíméletlen önkényre.

Magyarországon a mártírokat, bármennyire akarták is, egyszerűen nem lehetett kiirtani a közemlékezetből. Ezrek és ezrek, sőt tízezrek személyesen ismerték őket, beszéltek velük, látták példaadásukat, részvételüket, sokszor igen véres harcokban. Mellettük lovagoltak, közös tábortűznél ültek, együtt szalonnáztak. A lovasrohamokban Nagysándor József, Dessewffy az élen küzdött. Damjanichot ezrek látták nagy nyugalommal szivarozni a heves puskatűzben. Leiningent tudjuk, egy alkalommal megviccelték, mert elhajolt a nyergében a süvítő golyó elől. Buda ostrománál a hadtesteiket vezénylő tábornokok is a bástyáknak vetett hágcsón közelharcban érkeztek a várba. Ilyesmi nem megy feledésbe, szájról-szájra jár, a történéseket nemzedékek adják tovább, színezik - és ezzel együtt a dolgok természetes rendje szerint néha persze torzítják is.

A teljes terror jegyében — és ezt a szabadságharc után szinte tökélyre vitték - a vértanúkról nyilvánosan említés se eshetett. Illegálisan annál több. Damjanich csodálatos imája kézzel sokszorosítva járt az országban kézről-kézre. A vértanúk hátramaradt tárgyait ereklyeként őrizték.

A lakosság az üldözés ellenére a legkülönbözőbb jelképekkel őrzi a forradalom emlékét, mely jelképeket csak a beavatottak értenek, s ezzel mintegy igazolják egymás előtt érzelmi hovatartozásukat. A kortársak érmeket, pénzeket, Kossuth-bankót őrizgetnek, titkon rejtegetnek. A kivégzett vértanúkra emlékezve a nők ezüstből készült halálfejes gyűrűket viselnek. A férfiak ezüstből készült Kossuth és Széchenyi domborított arcképével ékes mandzsettagombokat hordtak. Még ennél is rejtettebb jelkép volt az igen kedvelt és széles körben elterjedt karperec: fekete karikán kilenc ezüst betű, az aradi vértanúk nevének kezdőbetűi (P,V,D,T, N,A,K,L,S). Azért kilenc, mert a tizenhárom vértanú közül hétnek azonos betűvel kezdődött a neve: Láhner, Lázár, Damjanich, Dessewffy; Kiss, Knezié nevére is érvényes volt, ami összesen 4 „fölösleges” betű. Ezeket az ezüst betűket aztán fel is cse48

IX. évfolyam 11. szám - 1999. november