Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: „Hetedhét országon is túl…”
erdélyi, al-dunai szorosokat (Gyimes-, Tölgyes-) a bolgár támadás miatt nem vehették tömegesen igénybe. Az Etelközben hátrahagyottakat súlyos vérveszteséggel járó vereség érhette, de teljes elpusztításukról nem lehetett szó. A magyar krónikákból arra lehetett kövekeztetni, hogy a menekülők a Keleti-Kárpátok hágóin és szorosain jutottak be Erdélybe.3 A honfoglalás itt leírt második szakasza foként Erdélyben zajlott le. A magyar őskrónika szerint a „besék” (azaz besenyők) elől való menekülés és a hegyeken való átkelés után megérkeztek Magyarország végeire, Erdélybe. „...Itt hét földvárat létesítettek feleségeik és vagyonuk megőrzésére, s egy ideig itt maradtak... Erdélyben tehát megpihentek és barmaikat erőhöz juttatták. ” A honfoglalás idején Erdély és a Maros alsó völgye még a bolgárok országának végeit képezte, s így erre is értelmezhető a Fuldai Évkönyvek azon feljegyzése, hogy a honfoglalókon vett bolgár győzelem után a bolgárok (régi magyar nevükön a nándorok) és a magyarok még „ több ütközetet vívtak egymással”. Viszont amint korábban a besenyők nem tudtak ellenállni a menekülő úzoknak, s a magyarok a menekülő besenyőknek, úgy omlott össze minden bolgár ellenállás Erdélyben és Maros völgyében. Tény, hogy a bolgár-szláv alapnépesség a helynevek bizonysága szerint több felé helyben megmaradt, túlélte a harcokat. Bizonyára itt maradtak a sóaknákban dolgozó sóvágók is igazolja, mint azt az akna szláv szóátvétel is igazolja. A magyarok Etelközben hozzájuthattak a tengeri sóhoz. Minden törzsfo egy-egy folyó mentén vándorolt, amely a tengerpartra vezetett, s itt a turzásokkal elrekesztet limánokból - a mongol kori utazók leírása szerint - még kivitelre is lehetett sót lepárolni. Etelköz kényszerű kiürítése után a magyarok számára létszükségletté vált az erdélyi sóbányák birtoklása. A magyar őskrónikában feljegyzett régi hagyomány szerint az Erdélybe menekült hét törzsfo a medence védettebb oldalán hét földvárat épített magának. Bár ebben a történetben a hét vezérben és Erdély Siebenbürgen = „hét vár” nevének összekapcsolása népetimológiai jellegű, mégis a valóság nem állhat messze az elmondottaktól, mert a hét törzs népe nagyrészt ide, Erdélybe költözött be, és egy időre itt szállt meg. A Kárpátokon belüli magyar várak sorának a Kárpátokon túl a besenyők Dnyeszter parti erődsora felel meg, amiről Konstantin császár számol be. Ezeket a besenyők nyilván a magyarok ellen építették ki régebbi romok felhasználásával. Erdélyben egy-egy törzsfo maga emelt várat, s hozzá egy-egy sóaknát is igyekezett biztosítani. Dézsakna, Szélakna, Kolozsakna, Tordaakna, Új akna és Mezőakna az Árpád-korban is egy-egy vár tartozékaként működött. Ismerve a só életfontosságú szerepét, az aknák elosztását a törzsfők között az első megszállás, azaz a honfoglalás 895-ös évéhez kell visszavezetnünk.4 A sóbányászat későbbi fontosságát jelzi, hogy száz év múlva az István király ellen lázadó Ajtony első teendője volt a marosi sószállítmáynok (sóhajók) lefoglalása 1002-ben. István a közép-erdélyi sóbányászat és sószállítás védelmére létrehozott három királyi vármegyét (Belső-, Középső- és Külső-Szolnok), hogy hasonló esetek megismétlődésének még a lehetőségét is kizárja.5 A „hetedhét országon is túl” kifejezés széles körben ismert magyar népmeséi szólás, mesekezdő formula része. Arra utal, hogy a mesebeli események valahol nagyon messze, hét ország közül a hetediken is túl, olyan messze történtek, hogy azok még az Óperenciás tengeren is túl voltak. A mesét hallgató személynek az irreális távolságot érzékeltetik további mesebeli sztereotípiák: például a királylány szépségének „ hetedhét országon túl nem volt párja”, vagy a sikeres mesebeli hősöknek „hét országra szóló lakodalmat 44 IX. évfolyam 5. szám - 1999 május
