Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: „Hetedhét országon is túl…”
bújtató. Még az sem a véletlen műve, hogy a Muhi puszta környéki faluban még a közelmúltban is a tatárok emlékével ijesztgették a csiga-bigát.2 *** A magyar honfoglalás az újabb kutatások fényében tudatos, előre megtervezett, sikeres katonai hadműveletnek tekinthető. E megvilágítás szerint 892-ben, amikor Amolf király, a keleti frank tartomány vezetője a magyarok segítségét kérte Szvatopluk ellen, s a frankok és magyarok végigdúlták a morvák országát, feltételezhető, hogy ez időben a magyarok kezükben tartották a Kárpát-medence ÉK-i vidékeit. Itt állandó katonai őrhelyeket építettek ki, s hasonló erősségeket létesítettek a Kárpátok ÉK-i hegyláncának külső oldalain, továbbá ellenőrzésük alatt tartották a hágókat is. Erre utaló magyar katonai közösségek temetői régészeti feltárásokból ismertek a mai Ukrajna és Lengyelország területén. Például Przemysl, Szudova, Visnya, Krilosz településeken kerültek felszínre honfoglaláskori magyarok temetői. 894-ben a bizánci császár, Bölcs Leó kérte a magyarok segítségét Simeon bolgár cár ellen. A császár követe az AL-Dunánál felkereste a két magyar fejedelmet, a kendét és a gyulát (Kurszánt és Árpádot), s megállapodott velük a szövetségtől. Az Árpád fia Levente vezette magyar sereget a bizánci hajók átszállították a Duna déli partjára, ahol Simeon hadait szétverték. Még ugyanebben az évben Szvatopluk morva fejedelem kérte a magyarok katonai támogatását a frankok ellen, s létre is jött az új szövetség. Feltehető, hogy ennek emlékét őrizte meg a fehérló-monda, amely szerint Árpád felszerszámozott fehér lovat küldött Szvatopluknak, földet, vizet és füvet kérve cserébe. Valójában ez a nomád szerződéskötés aktusának az emléke, amikor a kettévágott kutya vérével, nyereg, fék megérintésével, egy kupa víz földre öntésével és egy marék fü kitépésével esküsznek. A magyar csapatok a Fuldai Évkönyvek tanúsága szerint a frankokra támadtak, a Dunántúlt végigjárták. A férfi lakosság kiirtásával, a települések elhamvasztásával a terület pacifikálása volt a céljuk. Ez nem szokványos zsákmányszerző hadjárat volt, hanem céljaiban egy elkövetkezendő hadjárat előkészítése. Feltehető, hogy a Dunántúlt végigdúló csapatok már nem tértek vissza Etelközbe, hanem a Felső-Tisza vidékére vonultak vissza, s itt várták be az Árpád vezette fősereg megérkezését. Ha ez valóban így történt, akkor a honszerzést egy előre megtervezett katonai műveletnek kell tekintenünk. A feltevést valószínűsíti, hogy a magyar fejedelmeknek minden okuk megvolt e sorsdöntő elhatározásra. A besenyők az Ural és Volga folyók közti területen éltek, s évente támadták a kazárokat. A két tűz közé került besenyőknek nyugaton vagy északon kellett új hazát keresni. így jelentek meg a magyarok etelközi szállásának a határán. Ez késztette a magyar fejedelmeket arra, hogy a magas hegykaréjjal övezett Kárpát-medencébe vezessék eleinket. Miközben a magyar fősereg a Vereckei-szoroson átjutva leereszkedett az Alföldre, a keleti szálláson maradt népesség őrzésével megbízott utóvédet váratlan támadás érte. Időközben ugyanis Simeon bolgár vezér békét kötött a bizánciakkal, s magyarellenes re- vánsra szánta el magát. Nyilvánvaló volt számára, hogy a magyar hódítás a bolgárok számára egyet jelent a dél-erdélyi, gazdag marosi sóbányák és a Zalatna környéki aranybányák elvesztésével. A menekülő magyar törzsek a legrövidebb úton igyekeztek a Kárpátok fedezékébe jutni, s erre a Kijev felől jövő „fekete magyaroknak” (kabaroknak, székelyeknek), továbbá a velük tartó keleti szlávoknak a Vereckei-hágó, a hét törzs népének pedig a Radnai-, Borgói- és a Tatár-hágó, valamint a Békasi-, Ojtozi- és Bodza-szoros kínálkozott. A délÚj Hevesi Napló 43
