Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / Különszám - Csiffáry Gergely: Mária főhadnagy
1850. április végén szabadult, Zágrábba utazott, ahol hétévi távoliét után találkozott édesanyjával. Nem volt könnyű élete a városban, mert a horvátok az utcán sárral és kövekkel dobálták meg, jobb esetben csak utána kiabáltak, csak azért, mert a magyar honvédségben szolgálta a szabadságharc ügyét. Erről így emlékezett: "Édesanyám akkor elment Jellacic bánhoz, és mindezt elpanaszolta. A bán azt mondta: jöjjön anyám másnap velem együtt oda. Nagyon barátságosan fogadott, és mindenről kikérdezett engem. Azt mondta anyámnak: büszke lehet a lányára. A bán távoli rokonunk volt, s tegező viszonyban mondta: - Fanni! Büszke lehetsz a lányodra... - Ekkor kitárta az előszoba ajtaját, és bemutatott engem az ott egybegyűlt tiszteknek, mint háborús bajtársukat. Büszkék lehetnek - mondta -, hogy ilyen bátor földijük van. Másnap mindenhol német, horvát és olasz falragaszok jelentek meg, melyeken szigorúan tiltva volt a hazáért felkelőket, legyen az férfi vagy nő, sértegetni. Inkább büszkék legyünk rá, hogy horvát nő, bár ellenséges táborban, ilyen vitézül küzdött. Ezen tilalom következtében azontúl mindenkitől és mindenkor nyugalmam volt." 1851-ben Zágrábból Győrbe költözött nővéréhez. Férjét Aradon 16 évi várfogságra ítélték, s utóbb 1856-ban kegyelmet kapott. Jónák József a kiszabadulása után a budai Ganz gyárban mérnökként dolgozott, s Budapesten hunyt el 1875. szeptember 27-én. Lebstück Mária visszaemlékezéséből nem derül ki, hogy elvált-e az első férjétől vagy sem. Csak annyit tudunk, hogy később ismét férjhez ment, egy volt honvédtiszthez, Pasch Gyula műfestőhöz. Győrben tizenkét évig élt, majd hat évig Komáromban, ahol a férje meghalt. 1870-ben Budára költözött, majd onnan 1880-ban Újpestre. Lebstück Mária öreg korában a mosóteknő mellett kereste kenyerét, s nem kért segítséget gazdag rokonaitól. Életében egyszer kért, s arról 1891-ben egy rövid újságcikk így tudósított: „Most mikor a 48-as kiállítás megnyílt jelentkezett a rendezőségnél egy negyvennyolcas honvédek példájára Lebstück Mária is, s azt a kitüntetést kérte magának, hogy néhány napig ő is őrködhessen Kossuth-szobájában. Itt sokan látták a honvéd egyenruhába öltözött nőt, és kérdezték, kicsoda?” A cikk megadja a választ: „Egy szegény mosóné, aki a szabadságharcban egy erőslelkű férfi bátorságával küzdött Magyarország függetlenségéért. Most is magára ölti a régi honvédek egyenruháját, valahányszor a szabadsághősök emlékét ünnepük valahol. Minden esztendőben kizarándokol az öreg honvédekkel a Budavár ostrománál elesett magyar vitézek sírjához, s elment Aradra is, amikor a vértanúk szobrát leleplezték. ” Jókai Mór is újra felfigyelt rá, s 1892 márciusában ő is írt egy cikket róla, sőt még a lakásán is felkereste: „Most itt lakik Újpesten, a fiánál. Szegénysorban van és beteg. Nem panaszolja sorsát, nem alkalmatlankodik a hazafiak ajtaján, nem dicsekszik érdemeivel... Én sem indítok érette országos irgalmat, de talán mégis szép volna a magyar honfiaktól, ha ezt az emlékezetre méltó alakját a szabadságharcnak nem hagynánk élte alkonyán nyomorban elveszni. Én már küldtem neki valami csekély segítséget... " Röviddel Jókai Mór írásának megjelenése után, a Pesti Hírlap 1892. május 30-án már Lebstück Mária haláláról tudósította az olvasókat... A Történelmi Lapokban 1893-ban megjelent egy felhívás: „Szobrot Lebstück Máriának!" A szobor sohasem készült el, viszont Újpest városa díszsírhelyet adományozott neki, s oda helyezték át hamvait 1894. szeptember 21-én. Nevét a fővárosban utca és emléktábla őrzi. Új Hevesi Napló 9
