Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 1. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Bulla Márta grafikái Csepelen
KÉPZŐMŰVÉSZÉT Bulla Márta grafikái Csepelen Bulla Márta egri grafikus munkáit januárban láthatta a csepeli érdeklődő az Általános Művelődési Központban. Akiállításnak azt a címet is adhatnánk, hogy a „Történelemben élünk”. Ugyanis a három kiállított sorozatból az egyik ezt a találó meghatározást viseli. Itt élünk, ebben a közép-európai mában, egy kicsit elátkozottam egy kicsit megverten, egy kicsit istenesen, de megkínzottan. Még nem felejtettük el egészen a második világégés iszonyú csapásait, az ember, a történelmet elviselő-végigszenvedő ember arculcsapásait. Még ma sem akarjuk elhinni, hogy ennyire semmibe lehet venni az emberi méltóságot, így ki lehet gúnyolni az életbe és a szellem magasabbrendűségébe vetett hitet. Csak azért lehetséges mindez, mert az elszabadult hatalmi gőg, az elképesztő uralkodni- és tipornivágyás az emberi lelkiismeret elaltatása folytán arra vetemedhetett, hogy a képzelt fantomoknál vadabb lények támadhattak a társadalomra, a felsőbbrendűség agyrémével a homlokuk mögött! Ezek a gondolatok kergetőznek az ábrák mögött, között, ezek szólnak a lerajzolt állapotról. Ahol a belső kínok külső megjelenítésében azt látom, hogy az úton, a felfelé vivőn, a meredeken sudár’ lány lépked, arcával a fény, a távoli ragyogás felé fordulva, miközben azt is észre kell vennem, hogy ez a lány, valahonnan a dereka tájár ól ki- vagy belenőve-belegyökerezve egy egész fát cipel, gyökerestől, lombozatával, gallyaival, törzsével együtt. Mintha nem is tudná, nem is érezné, hogy ezzel a „díszítményével”, ezzel a súlyos vállalásával nemcsak a meredeknek tart, de menetében lyukat tört magának egy olyan falon, mint aminőt Kínában mutogatnak a túristáknak. Drámai utalásokat olvashatunk el és le erről az egyetlen „ábrár ól” is, amely azt bizonyítja: ennek a generációnak kemény élménye alakult ki saját koráról és sajátmagáról. Illúzió nélkül mesélik el a rajzok, hogy Bulla Márta és korban társai nem tevőlegesen vettek részt a háborús orgiákban, de örökségként kapták az idegrendszerükben, a génjeikben, a sejtjeikben annak a pusztításnak, azoknak a kegyetlen vadságoknak az emlékét, amiket itt, Európában és szerte a világon az eszmék, a fésületlen, ordas és kíméletlen képviselőik a valóságba ültettek át. Bulla Már ta látomásai, lelki kivetítései a valóság felett jár nak. A karomszerű ujjak, azoknak a végződései, az arcok, amikről levigyorog a téboly és az önhittség, vagy együtt, az önhittség tébolya, — túl vannak, túlmutatnak a valóságon. De ő, a művész — ezekkel a fantomokkal, ezekkel a csontvázszerű lényekkel együtt él, ezek burjánzanak benne, amikor eszébe jut: a társaknak, a többieknek, a kor további megalázottainak oda kell inteni, meg kell nekik mutatni, milyen veszedelmek leselkednek ránk, ebben a kiégett, ebben a sivár, lelkiekben feltétlenül sivatagi környezetben! Ebben az Európában nincs többé az a finom és erkölcsösnek látszó játszadozás, amit Mozar t keltett életre operáiban. Itt nincsenek mára olyan parkok, ahol Watteau lánykái és udvarló fiatalember ei kecseskedhetnének. Itt nem képzelhetők el Michelangelo Dávidja, vagy Leonardo Mona Lisája; jó, ha Bosch fantomjai kívánnak Jó napot!, rosszabbik esetben Jóéjszakát! Európa, s az, amit Európával együtt rendként tiszteltünk, mert Platóntól Hegelig, Szent Ágostontól Kolbe atyáig, a katakombáktól a középkori gótikus katedrálisokon keresztül a római Szent Péter Bazilikáig elfogadtunk mindent a mi megnyilvánulásunknak! Annak, hogy rólunk csak így lehet és illik fogalmazni! Mára ez nincs többé. Vagy ha létezni látszik, torzalakban, olyan környezetben, amely az értékek létét, hatását kétségessé teszi. Teheti. Miért is? Mert erkölcsiekben a vakondok alagútjában jár unk, ott kutatjuk, lehetne-e számunkr a olyan tájat és ösvényt fellelni, ami ezen a koron átvezetve emberi célokhoz juthatnánk? VI. évfolyam 1996. március # 1. szám
