Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - SZÍNHÁZ - A Ratkó-drámáról
Ratkó-dráma a Franciskánus udvarban Segítsd a királyt! Sokáig töprengtem rajta, kell-e szólnom erről a bemutatóról! A Ratkó-dráma már máshol is színpadot kapott, gondolatokat indítva el, érzelmeket ébresztgetve, mert végül is mi a tárgya: a magyarság éppen akkor és éppen azáltal vesztette volna el lelki és szellemi múltját, amikor itt, Közép-Európában, a Duna-Tisza táján hazára lelve, felvéve a kereszténységet, abbahagyva a „kalandozásokat”, belecsitult az európai és keresztény népek közösségébe? Mert a dráma - alapszövetében, kérdésfeltevésében és keménykedő válaszaibaan - nem Istvánról, nem is hazaszerzésről-alapításról szól, hanem arról, hogyan, milyen módon irtották ki a kereszténységtől idegen hitvilágot, a regéket, a múltat, a magyarságnak mára már ismeretlen tartalmú öntudatát, mondanánk, önazonosságát, hogy helyébe lépjen, léphessen az a tanítás, amit se olvasni, se hallani eladdig igazán módjuk sem volt. Sem szándékuk! Ratkó a XX század végén, esze és indulata szerint a legszívesebben perbe fogná a történelmet! Mindazokat, akik anno dacumal türelmetlenül, olykor igen keményen, hogy ne mondjuk, kegyetlen módszerekkel tanítgatták a népet: le kell szoknia mindarról, ami neki addig lelke és hite szerint érvényes volt, amiben felnevelkedtek, amiért az életüket élték, olykor a röppenő pillanatban azt fel is áldozták. No de kit ültessen a vádlottak padjára? Kiket vádolhat a viszonylag érvényesnek tudott történelemmel szemben, hogy elítélendők, mert vétettek a nép ellen, az óbéli hit ellen, a folytonosság ellen, a nép által megélt, elfogadott, szentesített jog ellen? És itt nemcsak a seniorátus elvére és a primogeniturára gondolunk, hanem mindenre, ami a nép lelkét, gondolatvilágát betölti. Istvánra nem mer hangosan rászólni. Nem is engedi meg neki, hogy a nyugati szerzetesek és a karddal hadonászók közé vesse magát. Akkor sem, amikor fia - Imre herceg - ravatalánál, a temetési szertartásra és helyszínre időzítve Gellért is, az őt gyűlölő árpádi rokonság is csaknem a tettlegességig hevítik fel a vitát. Az ő tekintélyét, a királyét nem meri mára sem kétségbe vonni a dráma írója, hiszen mai felfogásunk szerint, a tényeknek megfelelően is azzal mentette ki a pusztulás szájából a magyarságot, hogy elfogadtatta vele az európai erkölcsi normákat, jogi tételeket, a testi és lelki beilleszkedést. Ratkó nem mondja ki, de hibáztatja a királyt, az Öreg, az óbéli ember pedig felsorolja hosszan, hallásra is élvezetes dikció- ban mindazt, amit a királyi udvaron mondogattak, végig Pannóniában, a két folyó közti részen, de Erdélyben is: nem illenék megtaposni, még a szorító külső érdekek miatt sem a nép lelkét. Nem kellene kitépni pogányság okából az énekmondók nyelvét, mert mi van akkor, ha a népből kihal a lélek? Szikrázik minden oldalról a gyűlölet! Nem kímélnék egymást a szemben állók, ha a király, István nem lenne, nem volna rendíthetetlen tekintély. Olyan nagy és annyira tiszta. Gizella - István asszonya - a trónhoz legközelebbi személy, az anya, a feleség nem a hatalmat gyakorló férjet támadja, hanem a férfit. Akit szerinte kizárólagos felelősség terhel azért, mert öregségére nem maradt öt született gyermeke közül senki, akire teljes biztonsággal leVI. évfolyam 1996. szeptember hó * 3. szám 67
