Hevesi Napló, 2. évfolyam (1992)
1992 / 4. szám - AHOGY A PSZICHOLÓGUS LÁTJA. EMLÉKEZÉS 250 ÉVRE - Óriás Nándor: Levél Barátaimnak
25 éves koromban lettem államtudor, az egykori éltanuló gimnazista messze elmaradt az osztálytársai derékhadától. Hiszen mint kitűnő latinista, osztályfőnököm fáradozásának eredményéül az erdélyi püspök Majláth Gusztáv gróf ministránsa, s egyre inkább munkába állított íródeákja, majd mintegy magától értetődően kispapja lettem, teológusként a bécsi egyetemen három évet töltöttem. S további esztendő alatt a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetben hittudományi főiskolai tanulmányaimat befejeztem, majd a Budapesti Egyetem Bölcsészeti Karán a latin, történelem szakcsoportból középiskolai tanári alapvizsgát tettem, s mivel hat bécsi szemeszterből a pesti egyetemen hármat beszámítottak, mint most már abszolvált bölcsész, a jogtudományi tanfolyamot újabb öt (három pesti és kolozsvári) szemeszter hallgatása után befejeztem. Közben majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy az államtudori diploma után másfél évvel a jogtudományit is megszereztem, kánonjogi doktorátusom hat évvel későbbi keletű. Nem indokolatlan lazítás vagy éppen naplopás jegyében telt el tehát nyolc hosszú esztendő, csak éppen nem sikerült mindjárt az induláskor eltalálnom a kedvező eredményhez vezető legrövidebb utat. Most aztán eltűnődhettem a problémán, hogy vajon mi lesz a kedvező megoldás. Csíksomlyóra vagy Székelyudvarhelyre igyekezzem-e inkább, egyelőre gimnáziumi helyettes tanárnak, vagy inkább a túlzsúfolt jogi pályán iparkodjam elhelyezkedni. Rövid habozás után ez utóbbi megoldást választottam, csak éppen azzal a merésznek látszó, de nem megalapozatlan gondolattal, hogy többsíkú tanulmányaim alapján ne az átlagjogász tucatsorsával érjem be máris, hanem valami jobbat igyekezzem magamnak kimunkálni. Nem valamelyik közigazgatási ágban kezdő fokon való szürke elhelyezkedést, hanem valahol az élet központjában, a fővárosban egy talpalattnyi helyet: valamelyik minisztériumban megvetni lábamat. Hát ez bizony nem ment könnyen, de bölcs és jóságos pártfogómnak, Majláth püspöknek ismételt beavatkozása alig fél év alatt megtörte a jeget, Zichy János gróf kultuszminiszter végre is felfigyelt rám, belátta, hogy többirányú tanulmányaim alapján a Kultusz Minisztérium kötelékében indokolt közszolgálatomat megkezdenem, s a minisztérium Elnöki Osztálya által előterjesztett öt név mellé sajátkezűleg aláírta hatodiknak az én nevemet, mint az ideiglenes minőségű, fizetéstelen miniszteri segéd fogalmazói állás boldog várományosát. Három kollégám is megkérdezte, ugyan miképpen csináltam ezt, ők már tényleg működő fogalmazó gyakornokok léptek elő segédfogalmazókká, míg én, a vidéki ismeretlen aspiráns, a központban ismeretlen senki, egyszerre segédfogalmazóvá emelkedtem. A költő szavaival oszlattam el a homályt: „más csak levelenként kapja a borostyánt", nekem mindjárt egész koszorút kell adni. S reá mutattam a hátam mögött álló nyolc küzdelmes esztendőre, s megszűnt a bizalmatlanság, és rivalizálás közöttünk. Pedig a három vetélytárs egyike Bárdos i László volt, igen tehetséges és szorgalmas ifjú ember, előkelő összeköttetéseknek is szerencsés birtokosa, aki aztán egy emberöltővel később, mint Kain bélyeggel pusztulásra ítélt háborús bűnös - volt miniszterelnök - kommunista katonák sortüzével fejezte be rövid földi életét. Sorsa mellett azért is megilletődötten kell megállanunk, mert ő is jogakadémiai tanárnak készült. Ha ambíciója megvalósul, talán még ma is élne. De ahogy Zrínyi Miklós mondja: „sors bona, nihil aliud". A Kassát bombázó idegen repülőgépek felségjeleit szerencsétlenül félreismerte, és a vélelmezett tettesnek, a Szovjetuniónak nagyhirtelen hadat üzent, ezért kellett élete delén meghalnia. Minisztériumi szolgálatom második esztendejének közepén egy miniszteri titkár kézírásos egri levelet nyújtott át nekem. Felajánlották, pályázzam meg az Egri Jogakadémia tanári állását. Mondanom sem kell, hogy még aznap postára adtam jelentkező kérvényemet, két nappal 33
