Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Bemutatók a Gárdonyi Géza Színházban
dogságvágyával akar visszahúzni a halálból egy ötvenéves életuntat. Mese ez a javából, legalább annyira költői túlzásokkal, mint ahogyan azt Füst Milán hőseinél, ezeknél a pénz körül totyogó lipótvárosi hősöknél láttuk. De itt a mese alapanyaga más. Szép Ernőnek abban rejlik a varázsa, hogy a legegyszerűbb szavakkal — ezért hat minden meséje igaznak, őszintének — ejti elénk a maga köznapi igazságait. Hogy az élet, a tisztességes és egyszerű élet a legdrágább kincs a világon, csak az a baja, hogy későn vagy egyáltalán nem vesszük észre azt, ami időközben emiatt is, az élet miatt is, bennünk van. Az író mondatai tevékeny igazságok, belülről, abból a bizonyos csendből, a kinyilatkozni kívánkozó lélekből jutnak ki a napfényre, a másikhoz. A Margitszigeten, mint mindenütt, ahol az emberek összejöhetnek, folyik a vásártéri bolondéria, szédítik egymást az emberek ezzel-azzal, miközben egyeseknek torkig jut az undorból. Itt megint egy gyönge, ám gyöngéd női lélek hozza meg az áldozatot, verekedi végig a küzdelmet, amivel visszacsábítja a neki ismeretlen férfit a valóságba, ahhoz a csomóponthoz, amit a mai ember jobb híján nevez szerelemnek. Itt nem lehet harsánysággal megértetni Szép Ernő szándékát, itt a női duruzsolás, az apró kis szavakkal, de mélyről jövő érzelmekkel folyó megvesztegetés a téma. Hogy mennyire kell itt, mennyire észrevétlenül kell itt az alárendelt szerepet játszania az öngyilkosnak, akinek Szép Ernőnél még neve sincs — az lélektani búvárkodás kérdése. De hisz az egész egyfelvonásos mesében senkinek nincs neve, csak foglalkozása, vagy inkább jellegzetessége, mert hát a korabeli világban a külsején is hordta az emberfia azt, ami a belsejében lehetett. Ezt az andalító mesét, ezt a megint csak írói álmot a jóságról Román Judit mintha közelítette volna. Az életkép másodlagos alakjai tarka, tavaszias környezetet varázsoltak a csodához, hogy a civódó lány és fiú kettőse után létrejöhessen az elképesztően egyszerű és hihetetlen fordulat: a szigeti pillanatnyi öröm helyett a lány egy egész emberi életet akar megszerezni magának. Ezt a szigeti csodát két test és két lélek egymás mellé rendelt mozgásában, ritmusában kell világra hozni. S mintha Román Judit ezt a légiességet érezné. Kis szünetek közbeiktatásával indít el mondatokat, de a kapcsolat erősödő dinamikája komoly fékek között súrlódik. Ahogyan az öngyilkos visszanéz, abban nincs az a megütközés, hogy „no, ez az őrült lány itt, mit akar?”. A költészet titka az, hogy csak a teljes átélés ébresztheti fel a szárnyalást. Itt Gáspár Tibor a kelleténél józanabb maradt egy nagy sóhaj tásnyival. A színház öröme, mármint a közönségnek a színház iránt érzett rokonszenve ezt a két egyfelvonásost is értékelni fogja. Hiszen a műsor feldúsítása ezzel a kamaralehetőséggel is az ő kedvét keresi. Itt csak azért szóltunk a rendezői alapállás kapcsán hosszasabban, mert színpadra állítani valamit egy rendező elképzelése szerint, anélkül, hogy az egyes szerepeket a színészek — jellemi adottságaik szerint is — végig nem gondolták volna, kockázatos dolog. A műhelymunkának addig kell tartania, míg az élményt adó művészet meg nem születik. Zavaró hang- súlyi eltolódások nélkül, félre nem érthető, értelmezhető módon. Mert a játék szüli a legszebb harmóniákat az emberi életben. A gárda tagjai — már a szorgalmas jó szándék okából is — megérdemlik, hogy felsoroljuk nevüket: Mikula Sándor, Megyeri Zoltán, Fehér István, Bicskei Kiss László, Balogh Agnes, Nemesházy Beatrix, Szabó János A zongorában, tették a magukét, éppúgy, mint a Májusban. Farkas András 81
