Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - György Ágnes: Szép Ernővel kint jártam a szigeten
GYÖRGY ÁGNES Szép Ernővel kint jártam a szigeten Igen, gondolatban kint jártunk. Beszélgető szavaink hangulata mindkettőnket visszavitt oda, a mesék és régi, kedves emlékeink szigetére: A gyepes térségek, kacskaringós útvesztők s bokrok közt bujkáló szerelmesek világába. A klastrom romjaihoz, a dús illatú rózsák lugasaiba, és a szabadtéri színpad valóságos kulisszái közé. A napokban jártaim künn és valahogy, így elvadult szertelenségében még vonzóbbnak és romantikusabbnak találtam, mint régen. Csendesen alvó királylánynak láttam most, akihez csak függőhídon át juthattam be, árgusszemű örökség mind a hét fejét legyőzve, és aki most még hívebben őrizte évszázados titkait, mint annak előtte. Ügy éreztem, hogy az élet diadalmaskodott itt a halál felett; a háború jeleit, a a tankokat, páncélöklöket és romokat befonták a cserjék és indák, és a virágok százszoros termékenységgel bontogatták szirmaikat. Ekkor határoztam el, megkérdem Szép Ernőtől, a sziget leghívebb szerelmesétől látta-e már így, ilyen újraéledően a Margit-szigetet. És most itt ülünk egymás melett, és feltehettem neki a kérdést: látta-e már? Az író előbb még vidám hangja szomorkásán kemény lesz, ahogy válaszol. — Nem. Nem láttam még ostrom óta. Máig sem merem megnézni. Félek, hogy megreped a szívem. De azért beleegyezik, hogy lélekben kint sétálgassak vele azon a régi szigeten, ami még emlékezetében él. — Melyik volt hát a legkedvesebb szigetrész az ön számára? — kérdem ■először még óvatosan, nehogy fájó pontján sértsem meg az érzékeny költői lelket, és csak lassan merem visszavezetni a régi utakra. De ő merészen felel. — Az egész sziget kedves volt nekem. Mint egy nő, akit szeretnek, s akinek minden porcikája egyformán gyönyörű. — Mégis — kerülgetem közelebbről a dolgokat — hol szeretett leginkább üldögélni ? — A pesti oldalon tartózkodtam legszívesebben. Ott volt a legcsendesebb. Ott vannak a legszebb fák és a fákat látom én a Föld legszebb virágainak. — Ha ennyire szerette a fákat, mit szólt hozzájuk, ha a színpadról megvilágították őket? — Ó, akkor gyönyörűek voltak. Mesések. Olybá tűnt, mintha az a világosi tó költői lélek volna, s így akarná fölhívni az emberek figyelmét a természet szépségeire. Én falányoknak gondoltam őket, akik fényruhát öltöttek, vagy glóriás óriásokat láttam bennük, akik védőleg tárták karjukat a parányi emberek fölé... Én is védelmező és hatalmas barátaim közé soroltam mindet, és sokszor gondoltam, mikor éjjel gyalog sétáltam haza, ha valaki megtámadna, a fák kiugranának helyeikből és megvédenének ... Elgondolkodik: — Sokat tudnék mesélni a fákról, meg a sziget titkairól és kincseiről. Különös dolgokat őrzött az magában! — Ismét elmereng emlékein, segítségére sietek. — Én is hallottam, hogy a Szent Mihály-kápolna körül egy XII. századbeli szobortöredékre bukkantak. — Azt a kápolnát régen restaurálták. — Bizonyára szerette azt a kápolnát. — Biz’ én nem szerettem. Az elég idomtalan dolog. Ami nem szép, azt nem is muszáj feltámasztani! — Pedig csaknem épségben megmaradt. Csak a berendezése hiányzik. De ha már egy épületnél tartunk, beszéljünk a többiről, ami most mind romokban hever. Kedvelte a sok modern építkezést ott, a szigeten? 26
