Hevesi Szemle 17. (1989)
1989 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre költeménye - Gombár Endre: Gondos nem disszidál
nemzedéki eltéréseket is tekintetbe vevő — szigorúan történeti szemlélet igényével, egymástól elkülönítő vizsgálati módszer alkalmazásának céljával... ” Beiratkozott a műfordítói szemináriumra is, melyet egy szeretetreméltó öregúr vezetett, tanszékvezető, költő, műfordító, esszéista és irodalomtörténész egy személyben. A tudományos diákkörben stilisztikai kérdésekkel és a műfordítás elméleti problémáival foglalkozott, a műfordítói szemináriumra pedig egyre több fordítását vitte el, oroszból és észtből készült magyarításokat, novellákat és hosszabb elbeszéléseket egyaránt. Saját zsengéit (verseket, szürrealista beütésű novellácskákat) szintén szívesen nevelgette volna, ha összefért volna eléggé el nem ítélhető, finnyás természetével, amit az alkotói körben tömörült zsenijelöltek egynémelyike művelt. Elsősorban költőkről volt szó, akik komoran ünnepélyes ábrázattal írták, harsogták és kalapálták versekké a némelyek által eredetileg komolyan gondolt kulcsszavakat és kifejezéseket, úgymint „emberség”, „makacs hit”, „töretlen akarás”, „hűség”, „bizalom”, szakadatlan vállalás”, „lobogó fáklya” és egyebek, amelyek ugyan már jóval színvonalasabb szövegösszefüggésekben jelentek meg, mint mondjuk Aczél Tamás számos agyrémes, rímes mívében, annyira azért mégsem álltak össze költészetté, hogy Gondos mindezt el bírja viselni. Türelmének pohara azonban akkor csordult ki, amikor a kör legbuzgóbb (egyébként tehetséges) költője megjelentette első verseskötetét. A kötet úgynevezett fülszövegében a költő megrázó szavakkal ecsetelte nyomorúságosán szegény családból való származását, valamint a tengernyi nélkülözést és a gaz kizsákmányolást, melyet néki annak idején el kellett szenvednie. — Ezt a pofátlanságot! — fakadt ki Gondos, amikor elolvasta a fülszöveget. — Hogy nem sül le a képéről a bőr! Nevelőnője is volt a szegény szerencsétlennek, persze, biztosan ingyen nevelte a kicsikét, hogy ezzel is segítsen az éhező, nyomorgó, a szegénységbe valósággal belefeketedett családon... Gondos részt vett továbbá (építőtáborban) a Hanság lecsapolásában is. Akkor még senki sem sejtette, hogy néhány évtized múlva egy csomó dolgot homlokegyenest ellenkező irányba fog fordítani a politika, az élet, a körülmények, a történelem. Hogy akkor majd éppen az lesz a sikk, hogy vízzel árasztanak el száraz vagy kiszárított területeket (lásd: Balaton csücske, Duna kanyarja), hogy szegényparaszti ősök helyett kutyabőrösöket fognak lázasan kutatni, nem is kevesen, hogy aki szakállt vagy hosszú hajat növeszt, vagy rock-zenét hallgat, az akkor már nem nyugatimádó, csak fiatal, hogy nem a fellazítástól kell majdan óvni népünket, hanem az ellazulástól, hogy a szex nem csupán szeny- nyes tenyerű, mocskos fantáziájú kapitalista üzletemberek találmánya lesz, hanem létezésünk része, és hogy a koronás, kettős keresztes, háromhalmos magyar címert nem rohadt reakciósok által visszasírt jelképként kezelik, hanem akár maszek ajándékboltok kirakataiban lépten-nyomon fellelhető, történelmi múltunkra utaló, vörös-, sárgaréz vagy bronz emléktárgyként. Végezetül az ötödik év vége felé részt vett az állásokat elosztó bizottság ülésén. Neki egy győri általános iskola jutott, ahol elsősorban oroszt, a későbbiekben esetleg magyart kellett volna tanítania. Gondos köszönte szépen a bizottság hozzá való jóságát, és a felajánlott állást nem fogadta el. — Hogyhogy??? — hördültek fel a magas bizottság tagjai. — Hát ezért költött államunk a maga taníttatására több százezer forintot? Gondos akár idézhette volna a szállóigévé vált mondást is, miszerint „az állam én vagyok”, de nem tette. Csak annyit mondott a bizottságnak, hogy ő nem akar... — de az elnök félbeszakította. 7
