Hevesi Szemle 16. (1988)

1988 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Koronás kegyetlenek (kisregény)

PÉCSI ISTVÁN

Koronás kegyetlenek

— Mindenség tekint ránk. A részeiben véges, az egészében végtelen. Ránk, akik anyagi létünkben, fizikai voltunkban a Tökéletlennel perlekedünk, mert bennünk lüktet, vibrál, vétóz az Univerzum lényegével harmonizáló Tökély, amely elfeledve, megtagadva is gyötör. Akkor is, ha a tudattalan bugyraiból küldi jelzéseit. Ezt a fogalmat évszázadok múlva nevezik meg ujjongva, s eszükbe sem jut, hogy távoli őseik már ismerték, csak nem volt idejük körülírni, meghatározni, skatulyázni. Ez az okoskodók dolga lesz, akik efféle pótcselekvéssel próbálják helyettesíteni azokat a fénylő tetteket, azokat a gondolati portyákat, amelyek véghezvitelére képtelenek. A középszer katonái ők, akik még a hadvezéri titulussal sem elégszenek meg, hanem olykor a diadémra is áhítoznak. Népesednek, sokasodnak, s arra esküsznek, hogy megzabolázzák a gátakat nem tűrő Értelmet, a hajlongást elutasító Tehetséget, a kritikai béklyók ellen lázadozó Szellemet.

— Eltaláltad, apám jellemrajzával bíbelődöm, s felrémlik előttem az a sok-sok súrlódás, összecsapás, amely mind gyakoribbá vált köztünk. Athasítjuk az időt. Ugye már zsong az a májusi, az az aranyló szigeti délután. A Duna idegsímogatóan suhan, a víz muzsikája soha nem hallott dallamokat sejtet, olyanokat, amelyeket majd a tizenkilencedik században szereznek a komponisták. A fénynyalábok lustán aranyozzák a frisszöld lombokat. Töprengő festők bíbelődnek így, amikor Mária arcvonásai Iközé csempészik anyjuik, kedvesük lelkének rejtett rezdüléseit^ A szellő is tétova, zsibbadtan pihen, megbabonázza a pillanat varázsa.

— És jönnek ők. Látod? A szomszédos királyi nyaralóból. Szieszta utáni nyugalomlháborgatásra. Érzed a feszültség vibrálását. Menekül a Derű, sápad a Béke. Mekkora felhajtás! Díszkíséret. Felerősítem a hangokat.

— Ennek a házasságnak létre kell jönnie. Diplomáciai érdek — görnyed a rex felé a lárvaképű tanácsadó.

— Margit nem akadályozhatja meg. ö se jár rosszul. Hovatovább elsorvad a szent falak között. Nászágy, ragyogás, pompa. Ottokár is szemrevaló, a jövő embere. Házunk gyámolítója, védelmezője lehet — győzködi férjeurát anyám.

— Ö is az esélyeket latolgatja, s aggályoskodik.

— Ha ellentmond? Megszokta a zártságot, az apácák közösségét. Már születése előtt Istennek szántunk.

— Pár ja' rásziszeg:

— Nem tétovázhatsz.1, Tiltakozik? Ugyan kérem. A szülei vagyunk, megzabolázzuk akaratát.

— Üjra az előbbi kígyósímaság:

— Felséged előrelátó. Nincs más kiút. így kívánja az ország java. A gyerek sorsa pedig az engedelmesség. Nemcsak a kolostoron belül, hanem azon kívül is.

— Szép köntösű hűvös szavak, örömruhába préselt mondatok. A csevegés bárányfelhői mögött már gyülekeznek a vihar sötéten gomolygó előhirnökei is. Aztán minden különösebb előkészítés nélkül a kérésbe préselt parancs. Megrettensz a válaszomtól. Bevallom, az Árpádolk indulata lobbant 'bennem. A szűz herceg szótlan keménysége, Imre ősöm dühe. Ők reagálhattak hasonlóan, ha szemünk láttára csapták arcul az igazságot.

31