Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
Magunkra nevettünk: Sziszifuszként a győzelem reményében? Záporoztak a pörölycsapások. A járási pártbizottság titkára a megértés köpenyét vette magára. — Önök mellé állunk, de tanítsanak. Megvizsgáljuk panaszukat, de gondoljanak tanítványaikra. Azt már nem. Eszünk ágában sincs bárd alá hajtani a fejünket. A szarvas- marhák sorsa ez, azokat terelik. így töprengtünk, s ekként összegeztem. — Idegeink felmondták a szolgálatot. Bárhol felvesszük a csákányt, de ezen a helyen soha. A megyei lap bértollnokai az ellenpárt centrumában ejtőztek, minket szóra sem méltattak, ám a nyersen szubjektív cikk mégis napvilágot látott. Summázata? Nyakasok, nehezen kezelhetők, nem tisztelik az érdemeket, szabotálják a munkát. Tajtékoztunk a dühtől, számunkra az írott szó elvesztette becsületét. Vívódtunk, s döntöttünk: — Békére szomjúhoztunk, napsütötte révbe vágytunk, nem akartunk ba- bértépdesést. Le kívánnak teríteni bennünket. Hát ezt nem engedjük. Ez a rend nevelt minket, ennek szellemében cselekszünk. Irány felfelé! Minél magasabb régióba. Keressük az elvhű kommunistákat. Azokat, akik nemcsak hirdetik az igazat, hanem, ha kell, áldozatokat is hoznak érte. Egy Danuviát kaptunk, s mínusz tízfokos hidegben surrantunk a fővárosba. Szerkesztők hümmögtek, politikusak semilegeskedtek, aztán csak rokon- lelkekre találtunk. Sanyesz és karikaturista barátja oknyomozó körútra utaztak a kisvárosba. Ránk voksoltak. Fel is jelentették őket minden létező fórumon. Sorjáztak a vádak: — Összehaverkodtak a trióval. A Zöld Batár étteremben dorbézoltak. Még a pb munkatársa sem hiányzott. Arcátlanság! Odafenn mentegetőzniük kellett, de azt az értünk viaskodó írást csak lehozták, s a H-i háború híre szinte futótűzként terjedt az országban. A nacsalnyik berendelt. Egyszer, kétszer, háromszor. Reggeltől estig gyúrtak. Társaimmal természetesen szintén külön szobában vesződtek. Engedelmességet, megbánást tükröző nyilatkozatokat szerettek volna kicsikarni tőlünk. Nem beszéltünk össze, mégis egyformán reagáltunk. Őrjöngtek a nemek miatt. Első elvtárs a terület tanárainak mindenható ura, másik falut ajánlott. — Legalább szemmel tartam, figyelemmel kísérem sorsának alakulását — kígyóskodott. Betelt a pohár. A fotel szélén szorongó, szerénykedő ifjú bepörgött, kényelmesen, hanyagul hátradőlt, s ekként zárta a maratoni diskurzust. — Ne ámuljon, ne csodálkozzon. Vége a bulinak, a játéknak. Nincs több tiszteletkör. Azonnali hatállyal kiléptem. Megvetem ezt a gyomorfacsaró ösz- szefonódást. Maga és haverjai kizárólag a saját pecsenyéjüket sütögetik, s azt kívánják, hogy mi hordjuk a tűzhöz a rozsét. Puskaport azt szívesen, de gallyakat aligha. Sistergett a vén mókus. — Térdelni fog előttem. K-vonalon végigtelefonálok minden megyét. Sehol sem kap állást. Könyörög még nekem. Undorral búcsúztam. — Szánalmas figura ... 26