Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Szabó Péter: Vendégségben dr. Bóna Istvánnál
zesmadzagnak. Így kezdődött. Aztán friss diplomával kineveztek a sztálinvárosi múzeum igazgatójának. Ez akkoriban igen nagy megtiszteltetésnek számított, de én nem tartottam annak. Tizenhárom hónapot húztam le ott. A stafétát az első feleségemnek adtam át. ö lelkesen csinálta. Túl lelkesen. Reggeltől estig avar sírokon dolgozott, mígnem egyszer csak összeesett egy feltáráson. Meghalt. A fiúnk tizenhat éves volt akkor. „Legénylakás” lett az otthonunk. Ő most már felnőtt, restaurátor. A mai nejem szintén régész, van egy kislányunk is. „Öregapa” lettem. Az ásatások Dr. Bóna István három szakterület specialistája. A bronzkorral, a honfoglalás időszakával és a longobárdok történetével foglalkozik. Archeológiái kutatásait is ehhez igazította. — Régebben volt olyan esztendő, amikor nyolc-tíz hónapon át egyfolytában ástunk. Akkoriban léteztek még azok az Akadémia által pénzelt kutatási programok, amelyek azóta szépen, lassan elhaltak. Tizenhét helyen is dolgoztunk egyszerre. Két-három hallgató és ugyanennyi munkás volt a segítőm. De jó kubikosaink voltak! Főleg az első feleségem volt nagy mestere a kiválasztásuknak. Igaz, itt Dunaújvárosban köny- nyű dolga volt. Három műszakban megy az üzem, így az éjszakások egész nap ráérnek. Volt úgy, hogy hetekig ugyanazok jöttek. Reggelente olyan kipihenten állítottak be, hogy öröm volt rájuk nézni. Fogalmam sincs, hogy csinálták. Én egy oldalkocsis motorkerékpárral ro- hangásztam a helyszínek között. 1958— 75-ig dunántúli longobárd temetők után kutattam, nem hiába. Jászdózsa térségében bronzkori ásatásokat vezettem az előbbival párhuzamosan, s közben avar és hun sírok százait tártuk fel. Fárasztó életforma volt. Ma már nem csinálom, ássanak a fiatalok! Persze nem tudom teljesen abbahagyni. Az asszonynak most is segítek, és néha lemegyek nagyobb munkálatokhoz is. A mostani régészgeneráció tud élni! Lakókocsiaikból olyan komfortos táborokat rendeznek be, amiről mi álmodni sem mertünk. Hűtőszekrény, tévé, rádió, magnó, borospince ... Mi kell még! Élvezet köztük lenni. A kívülállók azt hiszik róluk, hogy a hétköznapoktól elrugaszkodott, földet ka- pirgáló tudósfélék ők. Dehogy! Vidám, nyílt szavú, bohém emberek. Legalábbis legtöbbjük. Persze, őrültek. Kedves és hasznos őrültek. — Sokszor nemcsak a saját területünkön búvárkodunk, mert a leletmentés is a régészek feladata. A múzeumok hatósági jogkört is ellátnak. Ha valaki bármilyen „kincset” talál, azonnal küldenek minket. Sok gond van ezzel. Rengeteg érték csúszik ki a kezünk közül. Nem csoda. Egy egyszerű kelta pénzért harminc-negyvenezer schillinget fizetnek Bécsben, egy avar korabeli csat ugyanannyit ér. így hát nem is jelentik, viszik inkább nyugatra. Nem is az ellenértékét sajnálom tőlük, hanem az fáj, hogy tudománytörténeti veszteség elrejtésük, kicsempészésük. Kevés dolgot lenne érdemes visszaállítani az ötvenes évek gyakorlatából, de azt, hogy akkor komolyan vették a törvényt, amely kimondta: hazánkban minden földben rejlő kincs köztulajdon — azt magam tanúsíthatom. Keményebbnek kellene a hatóságoknak lenniük ma is. A jövő régészei — Elszomorító, hogy a történelemben mennyire tájékozatlanok a fiatalok. Nem az ő bűnük. Minden területen rugalmas reformok tanúi vagyunk, csak a történelemtanításban marad minden a régiben. Még ma is semmitmondó, demagóg frázisok gyűjteményei a tankönyvek. Történetek helyett a törvényszerűségeket akarják megismertetni, évszámok, nevek és adatok nélkül, leegyszerűsítve mindent, fehérre festve a szegényeket, és feketére a gazdagokat. így nem megy. A legmagasabb szintű politikai fórumokon is hangsúlyozzák: élni kell a kutatási szabadsággal, nem lehetnek tabuk, fölül kell vizsgálni a szentnek hitt kinyilatkoztatásokat ... Ügy látszik, ez is kevés. Történelemoktatásunk helyzetét legfrappánsabban dr. Hahn István professzor fogalmazta meg: összefüggéseket akarunk felismertetni olyan dolgok között, amiről a diákoknak fogalmuk sincs. — Egy leendő régésznek tudnia kell latinul és ógörögül is, de alig akad középiskola, ahol lehetőség nyílik e nyelvek tanulására. Az angollal, némettel már jobb a helyzet. Évről évre emelkedik az átlagos tudásszint, legalábbis a felvételi vizsgákon ezt tapasztalom. Sokat jelent, hogy a diákok végre utazhatnak. Motivációt ad számukra. Nem egy jelöltünk úgy került hozzánk, hogy középiskolásként már bejárta a fél világot. Erről mindig eszembe jut 1959, amikor végre, életemben először elmehettem „külföldre”, mégpedig a Duna hídján gyalog, egészen Komarnóig. — Mindent összevetve nem félek attól, hogy leendő kollégáink rosszabb szak80
