Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Bálványok nélkül vagy bálványok között
A kudarc teszi a desztillálókat indulatossá, gorombává, de egyúttal körmönfonttá, szemforgatóvá. S mert a fontosabb íróasztalok mellett üldögélök, a hatáskörrel bírók többnyire felkészületlenek az érdemleges állásfoglalásra, a hangerőből következtetnek, a féktelen álspecialistákra hallgatnak. A szerénytelenség, az izg'ágaság ritkán párosul igazságérzettel, szakszerű ítéletek kimondásának a rátermettségével. Mindezekért az értékorientációt elsodorják a viharok, kompromittálják a kitüntetések; a minősítést kire bélyegnek, másra medáliának alkalmazzák. S akik élnek, élhetnek vele, imamalomnak használják; a szajkók előre összeállított névsorok szerint ismételgetik a kiosztott jelzőket, az ötcsillagos művészre fel virradhat a szerencse, az egycsillagos éljen, ahogy tud. S a többi? Meg kellene egyezni abban, hogy a magyar képzőművészet rendkívül ösz- szetett, sokrétű munkaterület, kiterjedésében nagyszabású, igen sok tehetséget foglalkoztat. Hogy ki ezek közül az a néhány tucat, akit a határozathozatalra jogosultak és informátoraik felvesznek a protokoll-listára, nem is lenne különösebben fontos, ha a nyilvánosságot és a közszemlére tett művek ismertetését minél többek számára garantálni lehetne. A tárlatok, a bemutatók mennyiségére nem lehet panasz, az írásos beszámolók, értékelések, bírálatok közreadása annál több elégedetlenséget vált ki. Tarthatatlanok e téren a szubjektivizmus, a voluntarizmus túlkapásai; a fakultás teljesítményeihez méltatlan a szemellenzős nézetek elterpeszkedése. A nagyhangú, de kis létszámú központi kórus fortissimóján kívül alig hallatszik valami, a külön csapáson járó gondolatok számottevően nem oldhatják fel az elközömbösített átlagmagyar görcseit, melyek a sok érthetetlenség láttán és olvastán kikapcsolták a gyanútlan állampolgár szellemi érzékenységének áramköreit. Az uniszónó félrevezetés az egyirányú nemzetközi kitekintéssel is a hazai sémákat próbálja egyetemessé kendőzni, az olyannyira kapós nyugati impulzusokat a követhetetlen kitalációkra koncentrálni, holott az européer és amerikáner újhullám a szürnaturalizmus, a fotodokument felé fordult. Hogy az objektek, a performális gesztusok mellett létezik valami más is az univerzumban mint optikai rejtély, tudatküszöb alól feltörő vízió, az azokból a gúnyolódó megjegyzésekből sejthető, melyekkel a honi hírközlő szervek az ellenállhatatlanul terjedő nosztalgiadivatot kísérik. Félő, hogy a szalagos, fodros, valceres karusszel menetében egyelőre nem lesz megállás, a boldogtalan sorsú Habsburg királyfi nincs egyedül, apja familiáris anekdoták szárnyán tér vissza a t. Ház folyosóira, mert amikor a mennyei szárnysegéd lelkendezve jelenti neki, milyen izgatott tömeget talált a Práter stadionban az osztrák—magyar futballmeccs előtt, megkérdezi az öreg: „és ki ellen játszunk?” Szűnni nem akaró Budapest Orfeum a Katona József Színházban, K. u. K. liberalizmus, forró kézfogás a kópházi határállomáson, magyar üzletközpont a Grabenen, bécsi kávézó a pesti korzón, Taverna szálló a Váci utcában — aulikusoknak, Duna menti művészettörténészek számára meg nagy-kvart-alakú, ötszáz oldalas, magisztrális monográfia Hans Makartról a szolnoki művésztelep és Pettenhofen osztrák szakértőjének a tollából. Lehet ezen mosolyogni, csodálkozni, de a tünetet nem ajánlatos bagatellizálni. Nem ártana utánanézni, mire a sok szép mese, merre tart a vágyak villamosa? A kutatni valók nemcsak addig terjednek, amíg a szószék ismételgetni engedi a bemagolt igéket, arról is meg kell emlékezni, ami a prédikátornak nincs ínyére, mert — miként az köztudomású — a tények makacs dolgok. A nosztalgikus áramlatok — mondják — visszahatásként bővültek szökőárrá, a glóbuszunkat nyomasztó zord életérzésre válaszul. Kulturális megjelenésük épp az erőltetett modernkedésből vezethető le, a fennhéjázó varázsszavak hatástalanságából, a szakzsargon, 31
