Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Losonczi Miklós: Nagy Ernő egri műtermében

miskolci, salgótarjáni, egri. lengyelországi kiállításai mind sikeresen zárultak, megkapta a „Munka—Művészet” díját Salgótarjánban, 1971-ben a Székely Bertalan-érmet, 1973-ban Heves megye művészeti díját — 1968-ban kitüntették a Szocialista Kultúráért emlékéremmel, s bronzdiplomása a Hatvani Galéria III. országos tájfestészeti biennáléjának. Nemzetközi méltatása is jelentős: a londoni akvarellbiennálén figyeltek fel sajátosan érzékeny és finom vonalvezetésére.

Minden képe a rajzi tehetség, a friss élmény és tapasztalat, a vizuális műveltség és a gondolkodás együttes eredménye. így örökíti meg azt, ami megragadja a táj színekben pompázó ünnepéből, a munka szertartásaiból. Elsősorban az egri táj, az egri ember. Hallatlanul áttetszőén dolgozik, mintha Egry született volna újjá Egerben, Egry József Nagy Ernő vedutáiban, ahol szintén a fény oldja könnyűvé, méltóságteljessé, szakrálissá a fákat, házakat, embereket. így formálódik az alkotás, mélységből így lesz magasság, élmény, tapasztalat odaadás, tisztesség, érték. Addig redukálja finom és érzékeny szín- áteresztésekkel a formát, míg meg nem születik a kép, s rajta a színes harmónia alapegysége. Tény, hogy a szépségözönlés a viág minden pontján, az idő minden rezdülésében a piktor állandó nyersanyaga, ő Egernél figyeli, gyűjti festői hombárba ezt a színes inváziót. Meghatározó napszaka a hajnal és az alkony, amikor születnek a színek. Ez a tónuscsönd hatja át felületeit! A Tisza-part megdőlt nádasa, szittyói, a turjánokból felröppenő vízi madarak, az élet színekké áramló neszezése. Fő élménye, festői forrásvidéke Eger és a Tisza. A süppedékes talajon zsendülő mocsárzöldek, az ártér festészetté alakított képzsoltárai, ez ragadta meg, ezt választotta ki festményállandónak. Szelíd világot figyel, szelídít tovább színekkel. A legjobb nagybányi hagyományok és Szőnyi művészetének folytatója Egry mellett, a jelenségek csöndes festői továbblendítését végzi, a belül megélt felismerések véglegesítését.

Arany János hangoztatta „Epilógus”-ában:, „egy-két virág nekem nyílott”. Nagy Ernő csak önmagának nyíló virága Eger, a Tisza és az a falu, ahol József Attila szavaival a „Csendes, kévébe gyűjtött” reggelek színes zümmögése érlelődik és érleli az emberi jószándékot. A magány, az elszigeteltség problémája, de ereje is, terhe, de kincse is. A vihar, melyet csak a pusztán érezhet félelmetesen szépnek, elementárisnak a festő. Egész sorozat festmény készült e vad élmény nyomán. E csodákkal csak itt találkozni. A vidéki „elszigeteltség” a festészet tiszta, bő forrása gyakorlatában, éltető nedve, szövetségese. Egy kosár gomba, vadvirág, horgászstég, nádas, ilyen intim apróságok melegítik át felületeit. Képforrásainak szűkek, de mélyek a határai — szonátákra csökkentett enciklopédia, a magyar táj Eger környékére, a Janicsár utcára, Noszvajra, a parti kövekre, a sáncoldalra, a poroszlói ártérre korlátozott teljessége.

Szilvásvárad ragyog a fényben, fák, emberek a „kottajegyei”, szépen tömődnek színes csokorrá a siroki házak, létükre ébrednek az elhagyott kőbányák, a hajdúböszörményi kapuk, a tufakövekbe vájt barlanglakások, s a zöld, sárga pászmákban izzó almaszüret és a szénagyűjtés.

Minden képének előzménye a meditáció, időzés a természet rezdülő és számára megnyíló csodáiban. Szinte minden az. Tiszacsegei pásztorszállás jurtaszerű lebernyegével, az érseki park, a Körös kanyarja, s ahogy a köd megfékezi, dúsítja a színeket a Tiszánál, Egernél, majd viadukt, Síkfőkút vagy csak egy nádtors. Minden, a legkisebb apróság a monumentalitás ígérete, ha hordozza magában a bensöséget, s Nagy Ernő képein csak ez uralkodik.

43