Hevesi Szemle 12. (1984)

1984 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Diósy Antal és Hegedűs László művészete

vethető fordulatokat, nem vezette a képnézőt az ellenőrizhetetlen képzettár­sulások bozótjai közé. Szabatosan adta elő mondandóit, őszintén nyilatkozott tapasztalatairól, nem rejtette véka alá hangulatait, bátran vállalta érzelmeit. Barátságosan, értelmesen érvelt a rend, a tisztaság, a józanság mellett, ugyan­akkor nem szégyellte meghatódottságát, ellágyulásait, ha váratlanul tünemény­nyel lepte meg az ezerszer észlelt balatoni alkony, a Dunára ereszkedő téli köd v>agy a Mátra hegyi falvainak mesés impressziója. Hívei ezért a szókimondó valóságszerűségért, leplezetlen közlékenységért becsülik. Tájékozottabb tisztelői viszont jól tudják, hogy nincs nehezebb mű­vészi feladat, mint könnyedén, segédletek nélkül beszámolni a szív dolgairól, a lét változásairól, úgy ábrázolni a jégpálya tarka forgatagát, az eső után felszálló párát, mint amilyen az a valóságban. A látott jelenség ugyanis sza­kadatlan mozgásban van, egyetlen történés, természeti folyamat sem áll mo­dellt a festőnek, mert minduntalan új és új szakaszát villantja fel az össze­függéseknek. Végezetül is, a művésznek az alkotómunkára, vagyis a lényeges vonások kiemelésére képes érzékkel kell áttekinthető képet nyújtania a világ mozgalmas tényeiről. Diósy Antal lapjain minden olyan organikusnak hat, ahogyan azt ki-ki maga is megfigyelheti a szabadban, környezetében. Csak­hogy ez a szerves elrendezettség már a művészi átírás következménye, mes­terünk látáskultúrájának, kedélyének, érdeklődésének a tanújele, a tárgyak, lények, fények válogatásának, csoportosításának egyéni módszere. A virág­csokor, a baromfiudvar, a tavaszi hegyoldal, a vénasszonyok nyara, a Király­nő szoknyája, a Parádot beárnyékoló hegygerinc hitelesen, hamisítatlanul jelenik meg ezeken a vízfestményeken, s mégis mindegyikben félreérthetet­lenül ott van a festő maga, mert világosan felismerhető valahány ábrán keze vonása. Végül is nem csupán a Lejtő utcára, a rajzteremre, a kertre, a Par­lamentre, a sísáncra emlékeztetnek ezek a képek, hanem rá is, amint sajátos kolorittal vonja be Budapestet, Szigligetet, Szegedet, Debrecent, Egert, szí­nes káprázatnak tünteti fel az egész életet, lebegő violákba, réveteg komp­lementerekbe ágyazza be vágyainkat, reményeinket. Megírták már róla, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy művészeté­nek értéke nem mérhető az impresszionizmus normáival, mert hiányzanak festményeiből a fénytani elemzésekre utaló uniform képletek. Képeinek jel­legét egyénisége szabja meg, szintetizáló céltudatossága, tévedhetetlen szer­kesztőképessége. Hogy a műértő derűt, összhangot, vigaszt, bizodalmát kap munkáiból, az nem feledtetheti el az együttérzőkkel, a mester barátaival, utó­korával: milyen komoly felelősség, lelkiismeretes munkálkodás, idegeket őr­lő figyelem-összpontosítás halmozódott művészettörténeti teljesítménnyé eb­ben az életműben. Diósy Antal helytállása hálára kötelez mindenkit, aki egye­temes rangot tulajdonít a magyar művelődés ügyének, ragaszkodik ihlető tradícióinkhoz. A Gyöngyösi Galériában rendezett emlékkiállítás beszámolója nem lenne teljes, ha nem hallgatnánk meg Kellér Andor intését, melyet „Terka és Tóni” című írásában fogalmazott meg. Diósy Antalról nem lehet megemlékezni fe­lesége, Nagyajtay Teréz említése nélkül és fordítva, a színpadművészet felejt­hetetlen jelmeztervezőjének, az Iparművészeti Főiskola professzorának, az Operaház, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas kiváló művészének személyisé­géhez hozzá tartozik férje, a szeretetre méltó Diósy Antal emlékezete is. A művészházaspár munkásságának megejtő légköre kölcsönös összetartozásuk tükrözője. ★ 37

Next

/
Oldalképek
Tartalom