Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 3. szám

£

gy villanás volt és odalett a nyár. Legalábbis úgy tűnik most őszelőn, amikor még tanakodni látszik a természet: véget vessen-e a nyárnak, jöjjön-é a sárgító és sárguló ősz? Egy villanás volt, de tudjuk, hogy ez alatt az idő alatt beérett a kenyérnekvaló, magtárba is került százezer hektárok termése. Augusztus vége — 20-a: ünnep minden évben. A kenyér ünnepe. És az országot alapító, teremtő István király, ez a kemény, határozott, messze és nagy- ratekintő szent ünnepe is egyben. Lehet, hogy egykoron egyfajta és nem éppen megérthető „politikai” megfontolásokból tették augusztus 20-át a kenyér ünnepévé és lett az alkotmány ünnepe is. Az idők, a bölcs belátás az igazi, marxista történetszemlélet alapján az egykor „határozatba hozott” ünnepi mára magába foglalja ennek az egy ünnepnek a hármasságát.

És az elválaszthatatlanságát.

Az or szag alapítást ünneplőn, joggal és okkal emlékezzük meg egyszersmind a szocialista alkotmány ünnepnapját is, és véle együtt a kenyérét, amely elválaszthatatlan a magyar ember életétől. Tudjuk a történelemből, hogy a jó emlékű, de korántsem „szent” életű király — már ami az országlásban való könyörtelenségét illeti — több mint három évtizeden át vívta harcát a belső és a külső ellen-nel, hogy megteremtse és a megteremtett országot megvédje itt a Duna partján, Európa szívében. És vajon hány évtizeddel — évászaddal inkább? — lenne mérhető csak az a küzdelem, amelyet az e földön élő magyar nép vívott alkotmányos jogaiért.

Dózsa és Rákóczi, Martinovicsék és a reformnemzedék, a szabadságharc és a Tanácsköztársaság — minden név, fogalom egy-egy történelmi korszak és minden történelmi korszak győzelem, de utána elbukás. Küzdelem és leveret- tetés. Mígnem az évszázados harc nyomán, egy pusztító világháborúból ocsúdva megteremtődhettek a feltételek ahhoz, hogy a nép valóban alkotmányhoz és lehetőséghez jusson, hogy alkotmányos jogait gyakorolhassa is. Hát hogyne lenne ez a sajátos új honalapítás egybecsengő a naptárban, az ünneplésben is az ezredévvel ezelőtti országalapítás, vagy, hogy inkább teremtés évfordulója megünneplésével.

És mindkettő elválaszthatatlan — a kenyértől. Amely a mindennapi betevő is, s amely szimbólum is, amely hagyomány és egyben a jövő is. A kenyértől, amelyért mindig verítékezve dolgozott meg a föld munkása, hogy legyen, és hányszor volt úgy, hogy nem lett. A kenyeret is meg kell ünnepelni: hogy van, hogy munkánknak eredménye lett, hogy megtelt az ország kamrája. Igaz, manapság már nem a kaszák suhogásától hangos a határ, nem aratók és kévekötők tízezrei hajlonganak a tűző napsütésben, nem cséplőgépek búgnak verve a port. Manapság már a kombájn járja és egy „igazi” aratást úgy kellett megrendezni a televízió híradója számára és az utókor részére: lássák milyen is volt annak idején.

De a kenyér betakarítása ma sem lett gyerekjáték. Nem százezrek verítéke, de tízezrek szervezett munkája, nem kínlódás, az inak, izmok szakadásáig, de most sem könnyű testi munka és nagyon nehéz idegi, szellemi feladat.

Az új kenyér betakarítása, az első kenyér kisülése, hogyne lenne hát ünnep.

A három együtt: múlt, jelen és jövő.

Egy villanás volt és odalett a nyár. Jönnek az őszi lágy simogatású napok, érnek az ősz gyümölcsei és ahogyan telnek a kamrák, úgy lesz egyre sivárabb majd a határ. Hogy mire novemberre, esőre, aztán zimankóra fordul az idő, már csak a volt nyár emléke éljen bennünk és a hit, az új, az eljövendő nyarak, ünnepi augusztusok iránt.

1