Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Denke Gergely: "Spoved' Dunaja"
dúló alkalmából a szlovák olvasók asztalára.) A teljesség igénye tekintetében azonban mindenképpen Emil Boleslav Lukác-é az érdem. Az övé még akkor is, ha a teljesség megragadása talán nem sikerült neki az általa és általunk egyaránt óhajtott mértékben. Jelentősen tovább szélesítette a tájékozódást, több esetben egy-egy mozaikkal az érdeklődést keltette fel a magyar költészetnek más népek előtt kevéssé ismert színei iránt. Ritka alkalom — mint a mű egyik magyarországi méltatója, Kiss Gy. Csaba hangsúlyozza —, hogy egyéni műfordítói teljesítmény kerekedjék egy nemzeti költészetet bemutató antológiává. A könyv megjelenése fölötti örömünk és a fordító emléke iránti hálás tiszteletünk egyforma mértékű. A kötet címválasztása maga is mozdító cselekedetnek szánt hitvallás, Lukác szemléletének és szándékainak lényegére mutat. Az Ady-versben a költő így vallatja a vén Dunát: ..Mindig ilyen bal volt itt a világ? Eredendő bűn, lanyha vétek, Hideglelés, vergődés, könny, aszály? A Duna-parton sose éltek Boldog, erős, kacagó népek?” S a Duna így válaszol: „Igaz az átok. Mióta ő zúgva kivágott, Boldog népet itt sose látott.” A műfordító költő szembevág a Sorssal, a „fene fátu- mokkal”, átkot törő akarattal biztatja a folyó két partján élő népeket: építsünk hidakat! Ajándékozzuk egymásnak magunkat s a kárpáti Duna-táj nem lesz többé „fél-emberek”, „fél-nemzetecskék számára készült szégyen-kaloda”, hanem megújhodott népi közösségek „geopolitikai törvényszerűségű, testvéri Munkapalotája” — „boldog, erős, kacagó népek” közös hazája. Lukác mintegy prófétai látomásban látni véli a most még csak remélt jövendőt, azt a jövendőt, amelyben már új vallomást mormol a vén Duna, örvendezőt, biztatót. Hite és meggyőződése, hogy a kölcsönös hídépítés elősegíti ennek az új vallomásnak a megszületését. „Léteznek olyan konjunktúrán kívüli hidak — írja —, amelyeket semmi sem tud megrendíteni. Ilyen az egymás megértésén és megbecsülésén alapuló rokonszenv, mely csak a kulturális értékek rendszeres cseréjével és tanulmányozásával jöhet létre.” Lukác antológiájával ezt a hídépítést, az új valóság láttán mondható új vallomás megszületését kívánta szolgálni. „Magyar vonatkozású kulturális publicisztikája gazdag, ügybuzgalma káprázatos” — írta róla munkásságának egyik szlovákiai magyar méltatója. Valóban hosz- szasan lehetne sorolni cikkeit, előadásait — pl. beszédét Ady sírjánál, Illyés Gyula 70. születésnapjára írt köszöntését, a pozsonyi egyetem tanáraként a modern magyar irodalomról éveken át tartott előadásait —, semmiképpen nem „eufórikus” túlzás a kritikus használta jelző. Mint az a megállapítás sem, hogy — „ha valaki, akkor elsősorban ő nevezhető a miagyar irodalom szlovákiai nagykövetének”. 1966-ban a magyarországi kiadásban megjelent „A szlovák irodalom kincsesháza” című, egyik neves költő- társával közös kötetét vehette kézbe a magyar olvasó; 1973-ban a budapesti Európa kiadónál „Óda az utolsóhoz és az elsőhöz” címen válogatott versei láttak napvilágot magyar nyelven, s ugyanezen évben a pozsony Madách kiadó jelentette meg magyarul „A nagy üzenet- váltás” címen a szlovák—magyar szellemi érintkezéssé kapcsolatos tanulmány- és cikkgyűjteményét. Szenvedélyésen barátkozott. Határokon át is. Hivatásszerűen „űzte” a barátkozást. Találóan fogalmazta mej életének egyik jó ismerője azt a szemléletet, amely € „fűtöttséget” adta egyéniségének: „Emberközelség nélkül nincs nemzetközelség, emberbarátság nélkül nincí népbarátság.” Ö maga egy író—olvasó találkozón így határozta meg az ezzel kapcsolatos teendőink lényegét: „Javítanunk kell az emberek közti viszonyokat.” Ezen q barátkozás indulatának felszítását értette. A barátkozás készségét, közösségen belül és közösségek között egyaránt. Adyt nem ismerhette meg személyesen, de a „nagy nemzedék” több tagját igen. Illyés Gyulával párizsi diákéveiben barátkozott össze, Babits, Kosztolányi, Karinthy, Móricz, József Attila, Szabó Lőrinc, Németh László s még számos magyar író, költő barátságát, ismeretségét mondhatta magáénak, el egészen Weöres Sándorig, Nagy Lászlóig, sőt a legfiatalabb nemzedék tagjaiig. Kezdettől fogva kipróbált barátság fűzte a szlovákiai magyar írókhoz, költőkhöz is. Szerepet vállalt hazájában a népek együttműködése gondolatának a következő nemzedékek tudatába váló átplántálása ügyében is. Erre is utal Andrej Kostolny — szlovák irodalomtörténész — megállapítása: „Ha arra gondolunk, ki hatott... a fiatalabb ... nemzedékre, leginkább Smrek és Lukác nevét kell említenünk.” Lukác valóban számos cseh és szlovák írót, költőt, kritikust „biztatott fel” a fordításra, a magyar irodalommal való foglalkozásra. Nem kis mértékben neki is köszönhető, hogy a cseh és a szlovák irodalom fiatalabb művelői közül többen s egyre természetesebben foglalkoznak magyar művek tolmácsolásával, a magyar irodalom kritikai ismertetésével s arra törekszenek, hogy a cseh, szlovák és magyar irodalmi érintkezés vérkeringésszerűvé váljék. Népünk, államunk értékelte Emil Boleslav Lukác tevékenységét. Könyvkiadóink, folyóirataink, napilapjaink örömmel adtak teret a tőle vagy róla szóló írásoknak. A rádió, televízió nyilvánossága révén társadalmunk legszélesebb rétegeivel, író—olvasó találkozókon, ünnepi rendezvényeken, a főváros és a vidék népével egyaránt számos alkalommal találkozott. A magyarság szívébe fogadta őt. Nem maradt el még a megbecsülés külső jele sem: 1968-ban a Magyar PEN Klub díszoklevéllel és Pro litteris hungaricis emlékéremmel tüntette ki, a közelmúltban pedig a Magyar Népköztársaság Zászlórendje babérkoszorúval ékesített fokozatát ajándékozták neki, egész nemzetünk megbecsülésének jeleként. Emil Boleslav Lukác szlovák mivoltát úgy hordozta, vallotta, hogy azt sohasem érezte elkülönítésnek más nemzetek fiaitól. A saját nemzetéhez való tartozást a legmagasabb rendű nemzetköziséggel párosította, úgy élte egyszerre mindkettőt, mint egymást kiegészítő és feltételező életprogramokat. Az az eszmeiség, melyet példamutató élete fölragyogtatott, a népek összetartozásának törvényét idézi felelős figyelmünkbe. Számunkra ez, mint lerázhatatlan valóságú történelmi helyzetet — a „közép-kelet-európai sorsosság”-ot, mint megmaradásunk feltételeként megvalósítandó célt és feladatot — a Duna-táji „sorsközösségi testvériség”-et jelenti. Emil Boleslav Lukác ezt hagyta ránk örökül. Denke Gergely 60
