Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - KÖNYVESPOLC

ra Int, s a következő sorainak jelképes értelme az ember és a természet viszonya alapján, az ,,ültető-kezek” révén elérhető, tapintható boldogságnak az átélése. ,,Az ember csak nézi az ujjait, amint dolgoznak. Maguktól csinálnak azok mindent. Legalábbis így érzi az ember. Az újjai csak szedik, szedik le a bimbókat. Sohasem tévednek. Együtt élnek a növénnyel. Érti? Az ujjak meg a növény. Az ember az egész karjában érzi ezt. Az ujjak tudják, mit csinálnak. Nem tévedhetnek. Ezt érzi az ember. S mikor ezt érzi, nem követhet el hibát. Érti? Meg tudja ezt érteni?”.

,,— Néha éjszaka, ott a szekérben . . . Elisának rekedtre vált a hangja. Félbeszakította a férfit: — Sohasem éltem úgy, mint maga, de tudom, mire gondol ... az ember olyankor szárnyal és szárnyal tovább,^ és a csillagok éle egészen behatol a testébe. Hát ilyen az. Forró és éles ... és gyönyörű.” Egy pillanat alatt felszabaduló, kitörni akaró nő már majdnem megérinti kezével a férfit, de . .a kéz visszahullt a földre, és Elisa ott kuporgott, mint valami alázatos kutya”.

Steinbeck alakjait jellemzik a lefojtott indulatok, a lendületes, de visszafogott vágyakozás. Mondhatni ez a novella, vagy dráma első számú tetőpontja. Az asszony tulajdonképpen nem a férfiba, hanem a benne testet öltött új világba szerelmes, azt szeretné megérinteni. Majd, amikor a toldozó-foldozó életmódjáról, munkájáról beszél, az asszony válaszában a szebb életre való vágyódást mondja ki: „Biztosan nagyon jó így élni. Biztosan. Bár mi nők is élhetnénk így.”

Az utolsó mondatban túlmutat az író a tanyai világ elzártságán, s már az amerikai nő érvényesülésének csekély lehetőségét fogalmazza meg. Az elbúcsúzás előtt az asszony ki is mondja teljes egyértelműséggel, hogy a bádogost egy napon meglepetés érheti, vetélytárs- ra akad.

A „Megmutatnám én magának, mi mindent tud egy nő.” akár a második tetőpont is lehet. Az aasszony tudja leginkább, hogy az a mondat neki már örökké feltételes módban marad s éppúgy a meséből lépett elő, mint a borostás arcú köszörűs. A batár ugyanarra indult amerről jött, „a folyó mentén”. A füzes képe és a „mesebeli vendég” összefonódik, később még egyszer megjelenik ez a természeti kép — mint szerkezeti elem — amikor férjére vár Elisa a városba indulás előtt és a táj azonnal a bádogos szerepére emlékezteti az olvasót. A földrajzi táj és a vándor foltozó a feleségnek és az olvasónak is egyet jelent: ez

...........az egyetlen szín a szürke délu

tánban.” Remekül érzékelteti Steinbeck a nő lelkivilágát anélkül, hogy beszéltetné. Apró képekből, természeti tájból vagy egy hűvös, rövid, kijelentő mondatból érezteti az olvasóval mondanivalójának, ábrázolásának lényegi kérdéseit.

Az öreg mesebeli szekér, a borostás arcú vándorló bádogos eltűnésével elrepül az emlék is, a boldogságot idéző pillanat. „Mozgott az ajka, úgy formázta halkan a szót: »Isten velel Isten véle!« Aztán suttogta: »Fény van abban az irányban. Ragyogás.« „Salát suttogásának hangja felriasztotta.” az ábrándból, az álomból, de mégsem múlt el hiába, nyomtalanul ez a piciny idill boldogság, hiszen a városba való készülődéskor ,,. . .a hálószobájában odaállt a tükör elé, s megnézte a testét. Behúzta a hasát, kidüllesztette a mellét.” Igényesebb lett magával szemben. Steinbeck lélekelemző emberábrázolásának egy módja ez.

Majd a nő visszahuppan a realitás világába, Henry csörtetésére azonnal más lesz. „Elisa megmerevedett, arcizmai megfeszültek.” Kapcsolatukat a tanya megpecsételte, végérvényesen elhidegítette. idegenek voltak egymás számára már. A férj dicsérő szavaira egyetlen „ . . . pillanatra felengedett az asszony ridegsége.”, de csak egyetlen pillanatig. A lélek konfliktusa ez . . .

Ismét a „folyóparti dűlő” a főszereplő — azon kocsikázik be a városba Elisa és a férje — tehát joggal gondolhatjuk, hogy újra kapcsolatba kerülünk az új, változatos életformát jelképező botárral és utasával.

„Messze előttük az úton. Elisa sötét foltot vett észre. Tudta, mi az. Próbált nem arra nézni, ... de a szem nem engedelmeskedett. Akár ki is dobhatta volna a hajtásokat az útra ... De megtartotta a cserepet. Kell neki a virágcserép. Ezért nem dobta ki a hajtásokat.”

Az asszony szomorú és boldog. Szomorú, mert így kell már élnie, boldog, mert az eltávozó férfi megtartotta cserepeit, az egyetlen kapcsolatot a világgal.

Henry is szeretné a szebb életet. „Gyakrabban kellene téged vacsorázni vinnem . . . Egészen betokosodunk odakint a tanyán.” A férjnek azonban ennyi is elég, ő nem a gazdaságtól való végleges szakításban. csupán a gyakoribb városi vacsorákban, a moziban találja meg azt, amit felesége csakis a teljes szakítás árán tudna megvalósítani. A férfit kielégítő változás, ez a kevéske öröm, azonban nem képes megszüntetni a betokosodási folyamatot, az emberektől és a tájaktól való elszakadást.

Az író a feleségben már fel is mutatja az emberi nagy közösségtől, a társadalomtól való elzártság első negatív hatását: „Már az is elég, hogy bort iszunk a vacsorához. Sok is.” Majd megrendítő csalódásában „Felhajtotta a kabátja gallérját, s így Henry nem látta, hogy szipogva sír — mint valami öregasszony.”

Pclle Attila

REMENYIK ZSIGMOND:

ÉSZAKI SZÉL

Páratlanul gazdag élményvilágű író könyvét veheti ismét kézbe a magyar olvasó: a Magvető Könyvkiadó és a Szépirodalmi Könyvkiadó közös gondozásában Északi szél címmel egy kötetben megjelent Remenyik Zsigmond három műve. A címadó regény ugyanúgy ízelítőt ad Remenyik írásművésze- tének tartalmi és formai értékeiből, mint A vén telepes Carmelo története című elbeszélés és A Keselyű című kisregény. Feltárják az író dél-amerikai élményeiből tölteke- ző világszemléletét, és példát adnak ahhoz a formateremtő kísérlethez, amely az írói személyiség moralizáló szubjektivitását és az objektív életanyagot ötvözve, sodró cselekményességgel alkotott modern epikát. Maradandóan szép olvasmányélményt nyújt ez a kettős jellegzetesség, mert egyrészt Remenyik keserű életszemléletének mélyéről is elő- ragyogtatja tiszta humanizmusát, másrészt pedig a történés izgalmának élményével is megajándékozza az olvasót.

A kötet címadó regényét a második világháború idején, 1943-ban írta Remenyik Zsigmond. Abban az időben, amikor Az atyai ház a helytállás heroizmusát szegezte szem be az eszményeket elsodró történelemmel, 02 Akár tetszik, akár nem című színműve pedig először vetette fel kiélezve az emberi magatartás viszonylagosságát, az antihumánus törvényekkel szembeforduló igazságát. A2 Északi szél Egerben induló történetében a két Konrád-testvér, Ödön és Viktor képviselik a szokásokat semmibevevő, „erkölcstelen” szabadságot, illetve a képmutatás „erkölcsös” ketrecébe zárt törvénytiszteletet. Ödön gyilkossá válik, de szertelenségével is vállalja a testvére által mindig irigyelt „szabad” életet, Viktorból pedig dél-amerikai kalandjai formálnak nagystílű szélhámost. Pedig ő

volt a tisztán élő, puritán polgár, akiben Dél-Amerika emberi „ősvadonjában” már csak ritkán parázslik fel az emberség tiszta vágya és a szomorú bűntudat.

A merész távlatú epikát elkezdő, majd példázattá alakuló Északi szél izgalmas kísérlet: a pusztító háború embertelensége kényszerítette az írót arra, hogy a két testvér magatartásában és sorsában mérje fel az „ösztönök” törvényét, mintegy a polgári eszmények talajtalanságában és elferdülésé- ben keresve a világra szabadult kegyetlenség forrását. Ugyanakkor tanúként személyes sorsát fonja bele a Konrád-testvérek történetébe, mintegy állandóan jelenlévő narrátorként emelve ki a példázat erkölcsi tanulságait.

Remenyik Zsigmond írói pályáján —■ mintegy a harmincas évek szociális tisztázottságára visszamutatva — az emberben rejlő ösztönök a felszabadulás után kapnak egyértelmű társadalmi távlatot. A Vándorlások könyve (1955) betét-elbeszéléseként ismert írásában, A vén telepes Carmelo történetében a gonoszságot, az osztálytársadalom kegyetlenségét és az elnyomottak pusztíthatat- lanságát tárja fel az író. Jacinto Reyes ca- rabinero közlegény mondja el a chilei telepes helytállásának történetét, akit hiába gyötör halálra Lorenzo Herrera, a dölyfös és embertelen földesúr — a hatalom elvadult megszállottja —, mert halála figyelmeztető minden elnyomónak: a kizsákmányoltak és mepalázottak bosszúja késhet, de idővel a történelmi szükségszerűséget beteljesíti. Erre figyelmeztet Lorenzo Herrara öngyilkossága, aki felett két andesi saskeselyű kering, a végleges pusztulást, a kizsákmányoló rend összeomlását megjósolva . . .

Az elnyomottak és megalázottak igazságát, jogos ítélkezését hirdeti a nicaraguai Gizell Morales elbeszélése is A Keselyű (1960) drámaian szaggatott történetében. Az író Juan Moreno mexikói néprazjkutató „feljegyzéseiből” közli Benedigo élettörténetét, akit vé*

rengzŐ kegyetlenkedései miatt Keselyűnek hívtak társai. Vezetésével rettenetes pusztítást végeznek a színes bőrűek között, s félelmetes aljassággal akarják „tisztára mosni az ősi spanyol hódítók jussát”. Ellenük azonban felkelnek a szabadság hű harcosai, a „legények”, akik a Sierra Madre lankáin a sűrű erdőben agyonverik az emberi mivoltából kivetkezett Benedigót . . .

Ez a kegyetlenül, de igazságosan befejeződő történet Remenyik Zsigmond írásművészetének gazdagodását mutatja. Nemcsak azért, mert Gizell Morales alakjában és környezetének rajzában nagyon eleven erővel láttatja a közép-amerikai tájat, lakóinak életmódját, de azért is, mert a „Keselyű” lélektanilag hiteles és pontos jellemzésében meggyőzően tárja fel az elembertelenedés tipikus útját.

A kötetben közölt Remenyik-művek formai szempontból is nagyon jellegzetesek. Az elbeszélő közlés első személyű változata, a közölt információkat hitelesítő énforma mindig is jellemző az íróra, de ezekben az írásaiban még erőteljesebben emeli ki súlyos mondanivalóit. Mindez emelkedettséget, érzelmi átfűtöttséget eredményez, amit mondatainak hosszan indázó barokkos zsúfoltsága nyelvi szempontból is alátámaszt. Ugyanakkor vannak műveinek olyan részei, amelyekben szűkszavúvá válik, szinte a tények dokumentatív közlésébe vált át stílusa. Úgy hisszük, hogy e kettős formai-stílusbeli jellegzetességben is megtalálhatjuk az író művészetének sajátos, egyéni ízét, maradandó értékét.

A kötet a két könyvkiadó színvonalas, külsőre is tetszetős sorozatában, a 30 év magyar prózaírását reprezentáló sorozatban jelent meg. A benne közölt három Remenyik- mű eszmei és esztétikai értékeivel méltóképpen járul hozzá felszabadulás utáni elbeszélő prózánk népszerűsítéséhez.

E. Nagy Sándor