Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Vázlat Veljko Petrovicról

tendős fiatalember hitét. Észrevette, mert észre kellett vennie, hogy a századelő Magyarországán jelentkezett egy újabb nemzedék, amely a Mocsáry Lajos, Svetozar Miletic és mások kezdeményezte szomszéd népi megbékélés gon- dolatát-szándékát tovább vitte, sőt kimondta az összefogás szükségességét is. A polgári radikális Jászi Oszkár és a lírikus Ady Endre küzd már ekkor a nemzetiségi problémák bonyolult terepén a közös „magyar, oláh, szláv bánat" közös akarattal, közös erővel való orvoslását sürgetve. A fiatal Veljko Petrovic is ezt az élményt viheti magával szerb földre s vele azt a szociális látást és elkötelezettségélményt, amely Ady lírájában öltött testet, s amelynek át- plóntálása a szerb irodalomban egyrészt épp Veljko Petrovic érdeme is volt...

Beérkezett szerb íróként már, a kapcsolatteremtés és -építés feladatát vállalja-viszi tovább. Ady-verseket fordít, de figyeli az élő magyar irodalom egészének mozgását is, s moga is kamatoztatja élményeit: hasonló törekvések kifejezését vállalja a szerb irodalomban. A szerb löld című verse vitathatatlanul Ady-inspirációkat mutat: a „magyar Ugar”, itt „burjánzás földje” lesz, „hol tüske, dudva és álnok napraforgó a tenyészet", s ahol „nagyra csak a kóró nő meg”. „E földbe vérrel szivárogtok a mérgek, / elkorhad benne még a tölgygyökér is, / a sas kivész, és dúskál itt a féreg, / hol tömjénfüst vagy átok csapkod égig” - írja az utolsó előtti strófában, az Adyéra emlékeztető írástudói felelősséggel.

A novellista Veljko Petrovic is azt az utat járja, amit kortársai közül többen is a magyar irodalomban: egyfelől a paraszti sorsot mutatja fel, másfelől meg a „burjánzás földjének” ingyenélőiről rajzol, szinte móriczi veretű képet - markánsan jelezve a magyar és szerb társadalmi jelenségeknek csak osztályszempontból megítélhető azonosságát vagy hasonlóságát. A ma Vajdaságként ismert tájról nálunk sem rajzoltak teljesebb, izgalmasabb képet nála. Bunyevóc birtokosokat, magyar dzsentriket, léhűtő katonatiszteket, sovány zsebű vármegyei fogalmazókat, kikopás szépasszonyokat mozgat írói világának sok színű terepén - nem feledkezve meg a társadalom kitaszított- joiról-elesettjeiről sem, akikért szót emelni — így vallja — írói kötelesség. A bunyó, a Szerémi tréfa, A szállási ember c. elbeszélések mind példák lehetnek itt, különösképp a pórhuzamkeresés és lóttatás, a sorsazonossóg példái. Any- nyira, hogy óhatatlanul is magyar irodalmi paralelliz- musokat látunk legtöbbjükben. A bunyó - ez a kisregénynek is felfogható elbeszélés -, vagy a Szerémi tréfa pl. szüntelenül a Móricz rajzolta dzsentrivilág képét idézi fel bennünk. A társadalmi összefüggések feltárása annyira móriczi erejű, hogy Stipa Pastrovic (egy nagy reményekkel induló, bunyevác birtokosfiúból lett ügyvéd) tragédiájának olvasásakor szinte látni véljük — víziószerű háttérként — a Szakhmáry-tanyából felcsapó lángtengert is; a Szerémi tréfa öreg Gavrájának megcsúfolása meg Csör- gheő Csuli - Szakhmóry napszámosaival meg saját tanyás szomszédaival tett - kegyetlen tréfáját asszociálja bennünk.

Az első világháború vérzivatarában, amikor szerbek és magyarok néztek egymással szembe a dél-európai frontokon, amikor Sábáénál még Móricz „szegényemberét” is gyilkossá tette a háború, s amikor a legtávolabb lökte egymástól a történelem a két népet, Veljko Petrovic - szerb íróként — akkor is hű maradt Mocsárytól és Svetozar Miletictől, Kossuth Lajostól és Ady Endrétől tanult ideájához: a szerbek és magyarok, tágabban a Duna-táj népeinek megbékélését szorgalmazó eszméhez. Háborús szituációkat felvillantó novelláiban nem egy ízben találkozunk magyar szereplőkkel, egy elbeszélése meg egyenest ezt a címet kapta: Madjar Pista. Sokan egyik legjobb Petrovic-novellának tartják, hőse (Magyar Pista) magyar katonatiszt, aki családi örökségeként hordja bensejében Ausztria és Ferenc József gyűlöletét (az apja a negyven- nyolcas forradalom és szabadságharc tisztje volt), s aki nem hajlandó harcolni a k. u. k. hadsereg kapitányaként, átszökik a szerbekhez, hogy a monarchia és a császár ellen harcoljon...

A szépíró Petrovic a harmincas évek nem éppen barátságos kelet-közép-európai légkörében más terepre lép újra: tanulmányt ír Kossuth Duna-konföderációs tervéről, abból az alkalomból mégpedig, hogy a magyar országggyűlés felsőházában gróf Bethlen István élesen támadta Bal- thazár Dezsőt, aki egy Párizsban tartott előadásában nagy elismeréssel szólt Kossuth elképzeléseiről. Ifjúsága, pesti jogászkodása és szerkesztőségi munkája emlékeit idézi fel, az ő fentebb vázolt próbálkozásaik elvetélését — így adva meg az egyébként objektivitásra törő írás érzelmi töltését. Azt írja egyebek között: „Kossuth legalább akkor belátta addigi politikájának hibáit, s megkísérelte, hogy megszabaduljon tőlük. Zseniális látnokként világosan felismerte, hogy a Habsburgokkal fennáNó kapcsolat kicsiny nemzetét — éspedig hamarosan — elkerülhetetlenül belerántja majd a világháború pokoli fogaskerekeibe. Ezért akarta népét a nyugati demokráciák, elsősorban Francia- ország segítségével, függetlenné tenni, mivel pedig a magyarok útja nyugatra, a nagyvilágba, a tengerre főként a déli szláv népek országain vezet át, meg aztán hogy ezt a függetlenséget a nagyok esetleges étvágyától biztosítsák, Kossuthban felmerült a Duna-konföderáció gondolata, s érintkezésbe lépett Cuza és Mihály fejedelemmel, valamint Garasaninnal. Kossuth legalább okult a vereségből, nem úgy, mint a mai magyarok (értsd: 1930-ban Horthyék), akik elhallgattotják egyetlen tiszta látású férfiúkat, s Deák, Andrássy és a két Tisza kultuszát ápolják, azoknak a kultuszát, akik isten előtt felelősek az egész emberiséget, s így a magyarokat is ért roppant szerencsétlenségért. Avagy tán Bethlen gróf vádja, melyet Bal- thazár püspök ellen emel, nem hasonlít-e Kemény báró vádjához: hogy Kossuth a cár szekértölója lett, s vajon Bethlen elutasítása a Duna-konföderáció kossuthi elképzelésével kapcsolatban, hogy az ma csak a csehek malmára hajtaná a vizet, nem ugyanaz-é, amit Podmaniczky vallott: - Micsoda? Belgrádba? Akkor már inkább Bécs- be! - Valóban semmit sem tanult az 1918-as vereségből az a magyar, aki inkább felkeresi a fasiszták, horogkeresztesek, stahlhelmisták, a Szarkoticsok, Ivica Frankok, a ma- kedonisták és a Habsburgok segítségét és protektorátusát, semmint a magyarokkal körülbelül egyenlően szabad szomszéd népek barátságát." __

E sorok 1930-ban íródtak, az európai fasizmus tombo- lásánok előestéjén, figyelmeztetésnek is szánva, s ille kedve abba a kelet-közép-európai megbékélést-összefogást hirdető kórusba, amelynek tagjai között a horvát Krle- zót, a magyar Németh Lászlót és Bartók Bélát, a kommunista József Attilát és Fábry Zoltánt is ott találjuk. A kézfogás olyan gesztusa volt ez, mint Krleza 1930-as Ady- tanulmánya: egységre szólító és „közös dolgaink” rendezését célzó...